Szipi

másik topikban olvastam, hogy viszont sokan kóláztok........ szipi

gondold végig az életedet, és azt is, mi vagy ki fontos benne??? . a másik pedig az, hogy képzeld el, elmész innen tőlünk, és akkor ébredsz már fel, amikor a családod, barátaid nem lesznek már. egyedül leszel mint az ujjam. és a világ is nagy változásokon megy majd keresztül, és elveszett ember leszel benne, mert abban az időben már nem az fog dívni, ami a mostani életedben megvan. annyit érsz el legfeljebb, hogy vizsgálni és mutogatni fognak téged mint egy bazári majmot(nem sértésnek szánom), az pedig neked sem jó. szipi

számomra az egyértelmű volt idáig is, hogyha vkire rátekintek, akkor azonnal látom az arckifejezésén, hogy szomorú, de a pupilláját idáig nem vizsgáltam szipi

na ez most a témába vág, hogy tegnap volt a tévében, hogy bevizsgálták a használt ruhakereskedéseket. ki van írva az üzlet ajtajára, hogy tisztított ruhák. ezzel szemben mindenféle penészgombát stb..... találtak rajta. pfúúúúúúj. szipi

az tény, hogy a természetből szerzett tápláléknál bizti nincs jobb.......... csak a sok műkaja nélkül már nem bírunk élni. szipi

én reggel egy bögre teával kezdek, de az nem erős, és nem is vok függő. inkább egy szertartás nálam, mint éledezés segítés. szipi

Az "Úttörők" furcsa viselkedése Két űrszondát küldött az emberiség a kozmoszba. A Pioneer („Úttörő") 10-es és 11-es 1972 márciusában indult azzal a küldetéssel, hogy a Naprendszeren áthaladva több bolygót közelről lefényképezzen, adatokat küldjön haza rádión, majd évtizedekkel később elérje a Naprendszer határait, és továbbrepüljön a végtelen térben. Aztán esetleg sok százezer vagy millió év múlva megérkezzenek egy lakott bolygóra, hírt adva rólunk és világunkról. Amikor rádióállomásaik kimerültek, és többé nem adtak jeleket (az utolsó 2002-ben hallgatott el), a szondák nyolcvanszor messzebb voltak a Naptól, mint a Föld. A földi csillagászok minden jelentkezésüket és valamennyi repülési adatokat feljegyezték.Éppen ebből lett aztán a „baj". A kutatók az adatok sokéves elemzése révén rájöttek, hogy a szondák nem mindig voltak ott, ahol az előzetes számítások szerint lenniük kellett volna. Ugyanis az űrben akadálytalanul repülő testek nem haladtak a számítások szerint, mert egyfelől a sebességük ingadozott, másfelől a pályavonaluk több százezer kilométerrel elhajolt az előre kijelölttől! Minden jel arra mutat, hogy ennek az oka a Nap felé ható, nem túl erős gravitációs vonzás lehet. Paradox, hogy a természetben ható erők közül éppen a gravitációról tudjuk a legkevesebbet, holott ezt nap mint nap megtapasztalhatjuk, sőt egész létezésünket lehetővé teszi és befolyásolja. A kutatók húsz éven át (!) számolgatták és figyelték ezt a röppályát. Arra a belátásra jutottak, hogy az erre ható erő egy eddig ismeretlen gravitációs hatás. Ugyanezt a hatásmechanizmust megtalálták már a kozmoszban másféle módokon is! Csillagászok más galaxisok szélén mozgó csillagok pályáját figyelve rájöttek, hogy azok is eltérnek az elvárhatótól, és gyorsulási értékük azonos azzal, amit a két szonda mutatott. A harmadik furcsaságot magában a világegyetemben fedezték fel, ahol kiderült: az univerzum egyre gyorsabban tágul. Ennek a gyorsulásnak az értéke is azonos azzal, amit a két emberkéz alkotta szonda mutatott haladás közben. Mivel itt már háromszor mutatkozott meg ugyanaz a hatás, kétségtelen, hogy valaminek kell lennie a dologban. A Naprendszer határain, a galaxisokban, sőt az egész univerzumban észlelhető gyorsulás, a kiszámított értékektől való eltérés azonossága igencsak elgondolkoztatja a tudományos világot. A gyorsulást mindig ott tapasztalják, ahol minden más égitesttől távol a gravitációnak nagyon kicsi a hatása. Vajon ez mit jelent? Innen a Földről kellene kísérleti úton megmérnünk mindezt. Más égitestekkel nem mérhető, hisz amelyek erre alkalmasak lennének, túl kicsik és így láthatatlanok a csillagászok számára. Olyan tárgyakat kellene ismét az űrbe küldeni, mint a szondák. Ezek rádiójelekkel tudatnák mindig, merre járnak, így fény derülne arra, hogy vajon ezeket is „eltéríti" egy ismeretlen erő, változtat a sebességükön is, és milyen egyéb hatásokat gyakorol rájuk? De még ha öt év múlva sikerül is elindítani egy vagy két újabb „úttörőt", legkorábban tíz év múlva kapunk értékelhető végeredményt. Persze a világmindenség korához képest mi az a tíz év?

én, nem merném kipróbálni, mert nagyon félnék a következményektől. szipi

Vegyen példát az ősemberről! Merthogy állatok vagyunk ma is! - legalábbis ezt állítják azok a dán táplálkozáskutatók, akik nemrégen nagy feltűnést keltő elmélettel léptek a közvélemény elé. A koppenhágai egyetem tudósai szerint fiziológiai szempontból az emberek 200 ezer éve nem változtak, bizonyos tekintetben pedig egymillió éve változatlan a szervezetünk. Ez leginkább az emésztőrendszerünkre igaz. Ha belegondolunk, tényleg nem is történt semmi, ami százezer éveken át bármiféle változásra késztette volna a táplálkozási szokások terén az embereket. Csak az utolsó tízezer évben történtek változások, ezek azonban döntőek voltak. Beindult a gabonatermesztés, amely gyökeresen felforgatta az addigi szokásokat, és új táplálékokat állított elő. Vagyis olyan élelmiszerek kerültek az asztalunkra, az emésztőrendszerünkbe, mint például a liszt. Mindebből szerintük az következik, hogy a mai ételek nem nekünk valók. Tehát nem szabadna ennünk semmit, amit lisztből készítenek, mert az emberi szervezetnek, az evolúciós korszakokat tekintve szinte csak percekben mérhető rövid idő alatt még esélye sem volt arra, hogy "megtanulja" megemészteni a szénhidrátokat. A dán kutatók nyíltan felvállalták a sokkoló véleményüket: "egy az egyben" el kellene vetni mindazt, amit eddig ettünk, amit ma is fogyasztunk. Aki egészségesen, a természettel harmóniában, tehát úgymond "normálisan" akar étkezni, annak teljesen át kellene térnie a régi-új táplálkozásra. Szerintük nincs egy szemernyi kétség sem afelől: úgy kell táplálkoznunk, mint az ősemberek tették, az a számunkra természetes, állítják a kutatók. No de mit ettek az egész nap talpon lévő, folyamatosan vándorló, vadászó, menekülő és csak estefelé megpihenő őseink? Elsősorban, vagy szinte kizárólag sovány húst, halat, friss gyümölcsöt, zöldséget és magvakat fogyasztottak. Vagyis sok fehérjét és szinte semmi szénhidrátot és zsírt. Ma éppen fordítva táplálkozunk - no ez meg is látszik rajtunk és főleg az egészségügyi statisztikákon. Aki pedig úgy érvelne, hogy viszont ma négyszer annyi ideig élünk, mint az ősember, jó ha tudja: ez nem a táplálkozáson múlott. Úgy is mondhatnánk: csoda, hogy táplálkozási szokásaink ellenére tovább élünk őseinknél! Mit együnk hát, hogy a természettel egyezően élhessünk? Egyfelől az "ősember-diétát" javasolják a kutatók, másfelől a ?tésztátlanított" étrendet. Brit és svéd kutatók is megerősítették, hogy az új-guineai őslakosok étrendje áll a legközelebb az egykori ősi vadászok ételeihez: gyümölcsöt, kókusztejet, halat és jamgyökeret fogyasztanak. Igen ritka köztük a szívbeteg vagy a cukorbajos. E tárgyban a másik fontos kérdés: mennyit együnk? Kiderült, hogy olykor-olykor nem árt éhezni, ez is jót tesz a szervezetnek. Mi több, ha egyszerre a felére csökkentjük a bevitt táplálék mennyiségét - megőrizve annak tápértékét! - még egy olyan pluszhoz jutunk, amiről nem is álmodtunk: tovább élhetünk. A fent említett kutatóintézetekben a főemlősökön - tehát az emberi szervezethez közel álló lényeken - elvégzett kísérletek arra mutatnak, hogy az ilyen táplálkozási módszerrel a kísérleti állatok élettartama akár 30%-kal meghosszabbítható volt!

Fő a hidegvér! A címet tessék szó szerint érteni! A hideg vér sokak számára gyógyulást jelenthet, sőt életet menthet, tíz-húsz év múlva pedig még az űrutazásokat is forradalmasíthatja. A hibernálásról, vagyis az élő szervezet lefagyasztásának új módszeréről van szó, amelyet 2005-ben találtak fel. Az addigi módszer, amikor is a testet folyékony nitrogénba merítik (-196 Celsius-fok), nem volt jó, mert a sejtekben lévő víz is megfagyott, a jég pedig szétroncsolta a sejteket. Az új „Bio Time" módszer lényege azonban teljesen más. A ma még gyógyíthatatlan beteget a módszerrel mintegy „elteszik" a jövőre, amikor a gyógyulásához szükséges szert-módszert már feltalálják, így megmenthető lesz. Az űrhajósok pedig a módszerrel akár évtizedeken át utazhatnak úgy, hogy közben egy percet sem öregszenek, és csak a cél közelében kelhetnek életre, majd a feladat elvégzése után ismét hibernálva térhetnek haza. A módszer alapja az a régi megfigyelés, hogy a hideg konzervál. A Bio Time módszernek alávetett élőlényeket először érzéstelenítik, majd kezdik lehűteni. A végső cél a plusz egy Celsius-fok. Persze mielőtt ezt elérnék, egy mesterséges szív-tüdő készüléket csatlakoztatnak a szervezethez, és utána jön a „nagy titok", a cég által feltalált, hextend nevű preparátum. Ezt vér helyett fokozatosan az erekbe nyomják. Nem fagy meg még nagyon alacsony hőmérsékleten sem, és képes egy kevés oxigént szállítani a sejteknek. A Bio Time laboratóriumaiban már sikeres kísérleteket végeztek tengerimalacokkal, kutyákkal, sőt az emberhez közel álló majmokkal is. Mindegyiket olyan állapotba hozták, hogy látszólag megszűntek az életfunkcióik, aztán órákkal később jött az ellenkező folyamat, megmelegítették őket, az ereikből kiszívták a hextendet, és felmelegített saját vérüket pumpálták vissza. Az állatok magukhoz tértek. A vizsgálatok szerint minden szervük úgy működött, mint előzőleg, legfeljebb néhány napig kicsit álmosan mozogtak. Az első önként jelentkező embereket 2008-ban szeretnék „hibernálni". Természetesen addig még sok hibát kell kiküszöbölni. Például a vérbe esetleg bekerülő kicsiny légbuborékok kárt okozhatnak. Ha az agyat éri károsodás, akár kis mértékben is, az egyrészt egészségi problémákat, másrészt személyiségváltozást is okozhat, amely kockázatot jelenleg a Bio Time kutatói természetesen nem szeretnének vállalni.Vannak, akik ebben más, sokkal közvetlenebb előnyöket látnak. Sebészek jelezték, hogy ha műtét közben sikerül lehűteni az operált szervezetet, a műtét a jelenleginél tovább tarthat, a sebészeknek több idejük és lehetőségük lesz a jó munkára. Még olyan operációkat is elvégezhetnek majd, amelyekre manapság egyetlen orvos sem vállalkozik. Voltak különben már ilyen műtétek, de ott csak plusz 17 Celsius-fokig hűtötték le a beteg szervezetét, azt is csak viszonylag rövid időre. Ha a hextend segítségével ez az időtartam szinte tetszés szerint kinyújtható, akkor nagyon bonyolult neurosebészeti műtétekre is sor kerülhet. Őrizzük hát meg hidegvérünket!

Okosabbak, mint gondolnánk A biofizikusok régóta próbálnak magyarázatot találni arra, hogy a különféle méretű élőlények miként keresik meg a táplálékukat. Az egysejtű szervezetekről - mint amilyenek például a baktériumok - általában azt tartják, hogy látszólag nincsen semmilyen kitüntetett irány, amerre kutatnának. De ha ez így lenne, csak a szerencsén múlna, hogy éhen halnak-e vagy sem. Ha egy papucsállatka valamilyen kellemetlen dolog elől kitér, akkor egész testfelületén ellenkező irányban kezdenek csapkodni a csillók. Egy idő után a hátráló mozgással leáll, majd az állatka körözni kezd, és a beérkező inger erejéhez képest elindul egy véletlenszerű irányba, de továbbra is érzékeli az inger erősségét. Ha úgy érzi, hogy ez csökken, akkor megismétli a forgást.Ebből a szempontból az amőbákat is érdemes megvizsgálni. Két amerikai kutató, Liang Li és Edward Cox egy Petri-csészében tanulmányozta és rögzítette bizonyos amőbák mozgási pályáját. Megfigyelték, hogy ha egy amőba valamilyen okból jobbra fordul, utána kétszer nagyobb a valószínűsége annak, hogy balra forduljon, ne pedig ismét jobbra. Fordított iránynál is ugyanez történt, ami arra mutat, hogy a sejtekben működnie kell valamilyen kezdetleges memóriának, amelynek révén az állat képes emlékezni az utolsó irányra, amerre éppen fordult. Az ilyen emlékek akkor vésődnek be, amikor az amőba alaktalan sejtje mozgásban van. Forduláskor a kiválasztott irányban terjeszti ki testének egy részét. Ennek következtében a sejtnek azon az oldalán egyfajta „forradás" jön létre bizonyos fehérjékből. Valószínűleg ez az amőba emlékezete. Ezután ugyanis ennek a forradásnak a következtében a sejt időlegesen nagyobb valószínűséggel mozog az ellenkező irányban. Az amőba számára ennek az a haszna, hogy elkerüli a körbejárás veszélyét, így nagyobb területet kutathat át élelemért. Egy másik tanulmány két amerikai kutató vizsgálatai nyomán bizonyos mikroorganizmusok optimális felderítő stratégiájára derített fényt. Élelmiszermorzsákat szórtak el vízben, és a vízibolhák öt különböző fajának egyedeit figyelték, hogy ezer fordulat során hány fokos szögben úsznak tovább, amikor táplálékot keresnek. Kiderült. hogy előnyben részesítik a 36 fokos szöget, bár sokszor kisebb és nagyobb szögben is elfordultak. Közben német matematikusok a Humboldt Egyetemen számítógépes modellel vizsgálták, hogy adott térben és időben egy vízibolha hány fokos fordulatokkal gyűjtheti össze a legtöbb élelmet. S az eredmény: az optimális fordulási szög csaknem pontosan megegyezett a kísérleti értékkel, a 36 fokkal! Kitűnt, hogy ha nagyobb vagy kisebb fordulási szögeket választ a vízibolha, akkor kevésbé lesz sikeres. Ez is a természet matematikájának egyik ragyogó példája!

Kétéltű robot Az állatokban a mozgás összehangolását seregnyi idegsejt végzi, amely a gerincvelőből fut ki. Központi mintázatképzőnek (KMK) is nevezhetjük azt az egységet, amelynek jelei ritmikus összehúzódásra késztetik az egyes izomrostokat, így alakul ki a járás vagy a futás az idegimpulzusok mintázatától függően. Nemrég egy svájci kutatócsoport Auke íjspeert vezetésével 85 centiméter hosszú „szalamandrarobotot" szerkesztett, amelyben a KMK szerepét egy integrált áramkör játssza. Ebből fut a villamos jelek mintázata a robot mozgásvezérlő motorjaihoz, amelyek vagy a kétéltű robot testének egyes szakaszait, vagy a négy lábát mozgatják. Ennek következtében a parancsnak megfelelően a robot vagy vízszintesen hullámzó testmozgással tud úszni a vízben, vagy négy lábon sétál a szárazföldön. A Genfi-tavon végzett próbák sorána robot könnyedén váltott át úszásból járásra, amikor a vízből a partra ért. A mesterséges szalamandrán azonban még nincsenek érzékelők, ezért csak távirányítással közvetítették számára a villamos jeleket. Ijspeert reméli, hogy a kétéltű robot hamarosan önállóvá válhat, és akkor az eddig ismeretlen mocsaras területeken is felderítésre indulhat például egy mikrofonnal és egy videokamerával.

tuti engem is megölne már maga a tudat. viszolyognék azt hiszem. szipi

Dobszóló a víz alatt Az ellenséges tengeralattjárók felderítésére víz alatti mikrofonokat szereltek fel a műszaki alakulatok 1942 tavaszán az amerikai Chesapeake-öböl bejáratánál. A hidrofonok főként a vízben terjedő hangokra érzékenyek, így a tengeralattjárók Diesel-motorjait is könnyen leleplezik, amelyek erős zajt keltenek, jóllehet a felszínen semmit sem hallani ebből. A parti őrszolgálat emberei ettől kezdve feszülten figyelték az öböl minden kis neszét. Semmi jel. Egy napon azonban különös hangok szűrődtek fel a vízből. Éberen várták a felbukkanó tengeralattjárókat, de a titokzatos hangok éjfélkor elhallgattak. Mi történhetett az öböl mélyén? Végül a biológusok oldották meg a rejtélyt: az öbölben van a dobos halak ívó helye, ide vonulnak vissza minden évben ívni. Csaknem 300 millióan gyűltek össze, és rezgő úszóhólyagjukkal keltették a gyanús hangokat. Ekkor derült ki, hogy mégsem olyan csendes a csend világa.Bár a halaknak nincsenek hangszálaik, ez nem gátolja őket abban, hogy különféle hangokat keltsenek. Azt is mondhatnánk, „síppal-dobbal" zenélnek. Az ördöghal például izmainak segítségével rezegteti meg úszóhólyagjának hártyás oldalát, a gáztöltet molekulái vibrálni kezdenek, és a hal úgy búg, mint egy közeledő hajó ködkürtje. Ha tengervízzel töltött edénybe helyezik kioperált úszóhólyagját, majd villamos áramot kapcsolnak rá, ugyanez a jelenség tapasztalható. Ha valaki másodpercenként kétszázszor tudna pergetni egy dobverőt, a tengeri „vörösbegy" hangját utánozhatná. Ez a hal persze dobverő helyett úszóhólyagjának vékony válaszfalát használja, amelyen parányi lyuk van. Hólyagizmainak mozgatásával ezen áramoltatja át a levegőt oda-vissza másodpercenként kétszázszor. A hártya rezegni kezd, az úszóhólyag pedig felerősíti a hangot. Az európai íjhalnak nincs szüksége külön dobverőre. Ahányszor melluszonyával rácsap úszóhólyagjának egyik nyílására, annyi tompa dobbanás száll szét a vízben. Az árnyékhalak viszont „húros hangszert" használnak: koponyájuk és gerincük között feszülő izomszálaikat rezegtetik. A tüskéshalak rendszerint párhuzamos garatfogazatukat dörzsölik össze, mintha egy kifeszített villámzár két fogsora csúszkálna egymáson. A papagájhalak recsegő-ropogó hangjai összedörzsölt foglebenyükből erednek, az íjhal pedig metszőfogainak csikorgatásával ad hangokat. Az alfeus-rákok egyik faja olyan dübörgést rendez, mint egy víz alatti kazánkovács. A kisebb kagylók egy ajtó csapódásának zajával is megelégszenek. Sorolhatnánk tovább a vízi világ szimfóniáit a bálnák dübörgő szívdobbanásától a rozmárok színházi gongütésre emlékeztető hangjáig. De talán ennyiből is kiderül, hogy a csend világa nem is annyira csendes.

Zajba rejtett üzenetek Aki azt hiszi, hogy a tenger felszíne alatt kezdődik a csend világa, alaposan téved. Nemcsak a parti szikláknak csapódó hullámok zaja terjed a vízben, hanem az úszkáló lakók is kitesznek magukért: a dobos halak dobolnak, bizonyos rákok pezsgősüvegszerűen durrogtatnak, a bálnák énekelnek, és akkor még nem is említettük a zátonyok zümmögő világát. Dennis Jones kanadai kutatónak talán ezért támadt az az ötlete, hogy üzenetközvetítésre használja ezt a különös háttérzajt. Az új-skóciai Dartmouth tengeri kutatólaboratóriumában munkatársaival olyan rendszert fejlesztett ki, amely megvédi az ellenséges behatolóktól a kanadai tengeri támaszpontokat. Melyeknek az őrzését rendszerint úgy oldják meg, hogy víz alatti mikrofonokat (hidrofonokat) helyeznek el elszórtan a tengerfenéken a bázis bejáratánál. Ha ezek a készülékek szokatlan zajt észlelnek, akkor hangjelek útján kapcsolatot teremtenek egy központi rádió adójával, az pedig már a vízfelszínről rádióhullámokon küld értesítést a megfigyelő központba. Ezzel a rendszerrel csak az a baj, hogy egy betolakodó jármű is érzékelheti a hidrofonos készülékeknek ezt a hangos jelzését, így könnyen megszökhet, vagy a hidrofonokat sorra tönkreteheti. Jones olyan rendszert dolgozott ki, amelyben a hidrofonoic sokkal halkabban lépnek kapcsolatba rádióbójával. Két sikeres kísérletéről 2005 októberében számolt be az Amerikai Akusztikai Társaság gyűlésén. Ötlete az volt, hogy az óceán háttérzaját használja fel. A tengerfenéken sorban elhelyezett érzékelők időnként több perces hangfelvételt készítenek a természetes óceáni háttérzajról. Amikor azután a hidrofon egy hajó zaját érzékeli, ezt az óceáni zajfelvételt sugározza ki egy hangszórón keresztül a központi felvevőnek, egyetlen lényeges különbséggel. Digitális jelek formájában rejti el a titkos üzenetet. Amikor "0"-ás jelet akar közvetíteni, a rendszer a háttérzajból kiszűr egy 100 hertz széles frekvenciasávot. Ha ?l"-es jelet akar küldeni, 200 hertz széles hullámsávot szűr ki. Az ötszáz méterrel távolabb elhelyezkedő vevő rögtön érzékeli a hiányzó frekvenciákat, és ezáltal megfejti az üzenetet. Jones tengerbiológusokkal is együttműködik, hogy érzékelő hálózatot építsen ki olyan veszélyeztetett bálnák nyomon követésére, amelyeknek a vándorlási útvonala keresztezi a forgalmas hajójáratokét. A kanadai kutató szerint a rendszer még rossz időben is felismeri a bálnák hangját, és jelzést ad anélkül, hogy az állatokat zavarná. De mivel az óceán zajmintáit játssza vissza egy hangszórón keresztül, a jel mindig egy kissé hangosabb, mint a környező zaj például vihar idején is. Ezek szerint a különös ?fülelőkészülékek nemcsak az ellenséges járművek, hanem a barátságos állatok szempontjából is fényes, sőt hangos jövő előtt állnak.

Miért nincs a bagolynak rádiója? A sejtek remekül képesek szabályozni sejthártyájuk villamos töltését. Ezen az alapon az élő szervezetek kifejleszthették volna akár a rádióhullámok érzékelését. Viszont sokkal nehezebb lehetett volna olyan mechanizmusokra szert tenniük, amelyek sugározzák az erős jeleket. A természet csak olyan tulajdonságokat fejleszt ki és őriz meg az élőlények számára, amelyeknek közvetlen hasznuk van a fennmaradás szempontjából. Ezért aztán nem is csoda, hogy nem fejlesztett ki igazi rádiójel-alapú üzenetközvetítő rendszert. Mégis létezik az érzékelő és távközlő állati szerveknek egy olyan osztályuk, amelyben a rádióhullámok vagy a rendkívül kis frekvenciájú hullámok fontos szerepet játszanak. Egyes halfajok ugyanis képesek olyan frekvenciájú lüktető vagy vibráló elektromos mező kibocsátására, amely frekvencia több ezer rezgést is elérhet másodpercenként. A rezgésszám az érzékszervek típusától és az állat fajtájától függ. Sok állatfajta használ a zsákmányvadászathoz ?vevőkészüléket", és némelyek maguk is képeznek hullámmezőket a tájékozódáshoz, az üzenetváltáshoz és a vadászathoz. Ezeket a halakat régóta vizsgálják - például a nílusi csőröshalat -, de a kutatók még ma sem értik pontosan, hogy az állatok miként módosítják az elektromos erővonalaikat finom hangolással. Annyi például már kiderült, hogy ha két hal jeleinek rezgésszáma zavarja egymást, akkor olyan frekvenciára térnek át, amely alkalmazkodik a másik egyed adásához. Alapjában véve az állatok azért nem használnak ?rádiót", mert nincs szükségük hosszú távú összeköttetésre. Ráadásul a rádióadóhoz hasonló szerv kifejlesztése valószínűleg nem is járt volna több előnnyel, mint például a vegyi jelzések használata. A törzsfejlődés folyamán hasznosabbnak bizonyultak a rövid távú üzenetekhez a sokkal tartósabb jelformák, például a szagok. Ha az augusztusi tücsökzenére gondolunk, könnyen elhihető, hogy a hangok útján hatásosan adnak magukról jelt a párkeresők. Bizonyos rovarok nőstényei például több kilométerről is magukhoz csalogatják az érdeklődő hímeket. A baglyok is megelégednek azzal, hogy finom hallásukkal felfogják az egerek legapróbb neszezését is. Ennek érdekében némelyiknek a tollazata valóságos parabolaantennát alkot! De aktív hangfelderítés is előfordul, erre a delfinek lokátora a leglenyűgözőbb példa. Az állatvilágban sokkal fontosabb tudni azt, hogy "Ki van vagy volt itt", mint azt, hogy "Hol van mindenki?" Amikor a farkas valamilyen tartós szagú vegyi anyaggal kijelöli a territóriumát, a törzsfejlődés szempontjából olcsóbb megoldást alkalmaz, mint ha állandóan rádióhullámokat bocsátana ki. Más kérdés, hogy például a kutyák különleges távérzékelésre is képesek. A telepátia azonban már nem az elektromágneses hullámok tartományába tartozik...

Trükkös szemű macskák Jó néhány állatfajnak a szembogara nem kerek, hanem rés alakú - a nílusi krokodiltól a házimacskáig. Ilyen módon az éjszakai állatok nappali világításban is tökéletesen tudják védeni érzékeny látóideghártyájukat az erős fénytől. Két svéd kutató, Tim Malmström és Rónáid Kroger azonban rájött, hogy ezek az állatfajok kifejlesztettek még egy optikai találmányt: a multifokális lencsét. Az ilyen szemlencse koncentrikus körök formájában vetíti a különböző hullámhosszú sugarakat a retinára. Ennek következtében még gyenge megvilágításban is éles színes képet látnak. "A mi fényképezőgépeink több lencséből álló, bonyolult rendszerrel adnak éles képet, mert csak így kerülhetők el a színhibák. A természet mindezt egyetlen lencsével oldotta meg" - nyilatkozta Kroger. Ha a macskának kerek volna a szembogara, akkor az összehúzódás során szemlencséjének egyes gyűrűiből letakarná a külső sávokat, így néhány színt nem tudna fókuszálni. De „hasított" pupillával az egész lencse átmérőjén áthaladhat a fény a növekvő törésszögű - multifokális - gyűrűk során, még akkor is, ha a pupilla összehúzódik. Malmström és Kroger huszonnégy gerinces állatfaj szemét vizsgálta meg, és azt találta, hogy a rés alakú szembogarak mögött mindig multifokális lencse húzódik meg.

Könnyű fej, nehéz láb Charles Simonyi a súlytalanság állapotában játékosan mutatta be, hogy fejen állva is lehet beszélgetni a földi szakemberekkel. Hosszabb távú űrutazás esetén - amerikai tervek szerint emberek indulnak majd a Marsra - a hosszú út során mindenképpen meg kell teremteni a földi gravitáció körülményeit. A legegyszerűbb megoldásnak az tűnik, ha az űrhajó forog a saját hossztengelye körül. Viszont az űrhajósok ebben a mesterséges gravitációban jó néhány megtévesztő érzetet élhetnek át. A kellemetlenségek azzal kezdődnek, hogy ha valamelyikük kinéz az űrhajó ablakán, azt látja, hogy az egész világegyetem nagy sebességgel forog körülötte. Ráadásul az űrhajó forgó hengerében a centrifugális erő a tengely felé egyre csökken, és ez azzal jár, hogy amíg az űrhajós lábára ugyanaz a tömegvonzás hat, mint a Földön, a fejét lényegesen kisebb erő húzza lefelé. Ez azt jelenti, hogy ha valaki az űrhajóban leül egy székre, úgy érzi, hogy a teste közben egyre nehezebb lesz. Minthogy a mesterséges gravitáció nagysága a forgási sebességtől is függ, egy asztronauta súlya aszerint is változna, hogy éppen a forgásiránnyal együtt vagy ellenkező irányban sétál. Ha pedig túl gyorsan szalad, akkor még a padlóról is fölemelkedhet. Szóval a forgó űrhajó helyett valami más megoldást kell találni!

Nérónak melege van Az ókori rómaiak éppoly szívesen tettek jeget az italaikba, ahogyan a mai kor embere. Kr. u. az első században egyetlen lakomáról sem maradhatott el a bőséges mennyiségű jég vagy hó, amelyet a vendégeknek szolgáltak fel, hogy boros serlegükbe szórják. Ez a szokás már csaknem káros szenvedéllyé változott, ahogy a divatos rómaiak a jeges italokat és a dermesztően hideg ételeket fogyasztották. A filozófusok azért kárhoztatták ezt a mohó szokást, mert ebben az egyre fokozódó dekadencia jelét látták. Seneca, az ifjú Néró császár (Kr. u. 54-68) tanítója például így fakadt ki: „Sovány ifjakat láthatunk köpenyekbe és sálakba burkolózva, sápadtan és betegen, akik nemcsak fölszippantják a hólét, hanem valósággal falják a havat! Kis darabokban dobják poharaikba, nehogy fölmelegedjen az italuk, amíg azt elfogyasztják." Néró császár akár négyszáz kilométer távolról is hozatott magának jeget. Elhatározta, hogy italos amforáit hóval teli edényben tartja - ugyanazon az elven, ahogy ma a pezsgőt hűtik. De hogy ő találta volna fel a bor hűtését, az teljesen alaptalan állítás. Hiszen az athéniak már Kr. e. a hatodik században kettős falú agyagedényeket készítettek kifejezetten a bor hűtésére. Az edények belső üregébe bort, a külsőbe pedig jeget töltöttek.

Mágikus pulóver Az embertan és az élettan kutatói elég régóta érdeklődnek a babonák iránt. Az egyik ilyen kulcsjelenség a „ragály" veszélye, amiben az az elképzelés ölt testet, hogy ha egy tárgy kapcsolatban volt valakivel, akkor valamilyen módoi megőrzi az illető „lényegét". Paul Rozin amerikai pszichológus és munkatársai ennek a jelenségnek eredtek a nyomába. Arra kértek embereket, hogy jelöljék meg egy skálán, mennyire éreznék jól magukat egy szép, lágy, kék pulóverben, amely nemrég került ki a mosógépből - de korábban valaki már hordta. Amint a kutatók változtatták a pulóver kitalált korábbi viselőit, így vált világossá mennyire erős az emberekben a „ragály" mágikus hatásától való félelem. Talán nem meglepő, hogy az önkéntesek akkor voltak a legkevésbé boldogok, ha olyan pulóvert kellett viselniük, amelyről megtudták, hogy korábban egy sorozatgyilkosé volt. Egészében véve több hajlandósággal viseltek egy olyan pulóvert, amely az előzetes jelzés szerit kutyaürülékbe esett, és a ruhadarabot nem mosták ki - ami valóban a fertőzésveszély lehetőségét rejti magában -, mint azt a frissen mosott pulóvert, amelyet egy tömeggyilkos hordott. Tehát még a 21. században is távol állunk attól, hogy minden cselekedetünknek racionális alapja legyen.

Beszélő barlangrajzok Az ausztráliai Cairnsben tartott konferencián több mint tíz évvel ezelőtt egy amerikai kutató, Steven Waller döbbenetes felfedezésről számolt be. Elmesélte, hogy egyszer egy nyitott sziklaboltíven ősemberrajzokat vizsgált. Társaival beszélgetve kb. harminc méterre távolodott a sziklafaltól, amikor hirtelen furcsa hangra figyelt fel, amely a sziklafal felől jött. Ekkor a rajzok felé fordult, és kiabálni kezdett. „Szinte kísérteties volt - emlékezett vissza. - Ahová a falon egy személyt rajzoltak, onnan jött a visszhang, és az embernek olyan érzése támadt, mintha az illető beszélne hozzá."Felfedezése alapján Waller lázas kutatásba kezdett. Először Észak-Amerika és Ausztrália barlangrajzain végzett akusztikus méréseket. Kiderült, hogy az ábrákról sokkal erősebben verődnek vissza a hangok, mint a festetlen felületekről. Később Franciaországban a lascaux-i és a Font de Gaume-i barlangot vizsgálta meg, és mindenütt ugyanazt találta. Kő szerszámok összeütögetésével, dörzsöléssel, kiabálással és tapsolással olyan visszhangokat lehet előállítani, amelyek az ábrázolt bölények, vadlovak és bivalycsordák vonulására emlékeztetnek. Ezek a hangok a barlangoknak éppen azokról a részeiről verődnek vissza, ahová az állatokat festették. „Mintha megelevenednének a falak" -mondja Waller.

A föld forgása Az éghajlatváltozás sokféleképpen érintheti bolygónkat, de talán a legbizarrabb változás az, hogy a Föld egy kicsit gyorsabban kezd forogni, s ezzel a napok hossza parányival rövidül. A föld teljes körülfordulási idejét bármi befolyásolhatja, ami megváltoztatja bolygónk tömegének eloszlását a forgástengelyhez képest. Gondoljunk egy forgó műkorcsolyázóra! -magyarázza Félix Landerer, a hamburgi meterológiai intézet kutatója. - Amikor széttárja a karját, forgása lelassul. Amikor behúzza a karjait, forgása felgyorsul." Úgy tűnik, a Föld is így kissé jobban össze fogja húzni magát a globális felmelegedés következtében. Landerer és munkatársai azt a változást modellezték, amely a legvalószínűbbnek látszik: 2000 és 2100 között a szén-dioxid mennyisége a levegőben a kétszeresére nő. Az óceánok hőmérséklete emelkedik, a víz sűrűsége megváltozik, a víztömeg a magasabb szélességi fokokra tolódik - közelebb a Föld forgástengelyéhez -, aminek következtében bolygónk forgása felgyorsul. Ilyen módon2200-ra a napok hossza 0,12 ezredmásodperccel csökkenhet. ?Ez persze nem akkora idő, amekkorát az óránkon észrevehetnénk" -mondja Landerer. De figyelembe kell vennünk, hogy a Hold árapályhatása következtében bolygónk százévenként 0,23 ezredmásodperccel lassabban forog...

Árt vagy segít a koffein? Manapság szinte nincs ember, aki a nap folyamán ne venne magához valamilyen koffeintartalmú italt. Az ébredés után jön az első kávé, vagy erős tea, esetleg kóla, hogy a szürke reggeleken észhez térítsen - aztán nap közben jöhet a többi csésze/pohár segítség, avagy élvezet. Ugyanakkor sokféle hír kering a koffein negatív hatásairól: függőséget okoz, alvási zavart eredményez stb. Mi az igazság mindebből? A koffein az idegrendszerre hat. Hatására szaporább lesz a szívverés, a légzés, az anyagcsere, a vérerek kitágulnak az agyban - mindennek következtében élénkebbnek érezzük tőle magunkat, fokozódik a szellemi teljesítőképesség. Ugyanakkor nagyobb mennyiségben az arra érzékenyeknél álmatlanságot, feszültséget, szorongást, verejtékezést okozhat. A koffein fokozza az anyagcserét, élénkíti a bélműködést, de ez a tulajdonsága csak a cukormentes, koffeines italoknál működhet fogyókúrát segítő hatásként. Vízhajtó hatása is van, de az ebből adódó súlycsökkenés csak átmeneti: amint folyadékhoz jut a szervezet, visszatérnek az elvesztett dekák. A csontritkulást fokozó „bűnösként" is számon tartották, az újabb kutatási eredmények szerint azonban nincs ilyen hatása, mivel csak jelentéktelen mértékben fokozza a kalciumürítést. Koffein a kávé mellett a kólákban, a csokoládéban, a kakaóban, illetve a teában (tein) is van, így ezek túlzott fogyasztása is okozhat kellemetlen tüneteket. Nem tanácsos tehát a napi folyadékszükségletet például kólával bevinni a szervezetbe, és kávéból, erős teából sem szabad túl sokat fogyasztani. A koffein halálos dózisa 5-30 gramm - szerencsére ilyen mennyiség elfogyasztása képtelenség (250 ml kólában például mindössze 10-50 mg található). A koffeinfüggőség más szenvedélybetegségekhez nem hasonlítható: megvonása okozhat ugyan álmosságot, fejfájást, ezek a tünetek azonban egy héten belül megszűnnek.

Keringő Ámor-nyilak A csigák az egyedüli állatok, amelyek megvalósították a klasszikus mitológia egyik legbizarabb ötletét: szerelemnyilakat lődöznek. Még a legprózaibb éti csigának is van egy hegyes szerelemlövedéke, amelynek hossza körülbelül egy centiméter, és egy nyíltasakban található a fejten, mélyen a szem mögöt. A szerelmi „parádé" a következő módon zajlik le: ha egy szép májusi napon egymásra talál két csiga, körözni kezdenek egymás körül, mintha keringőznének. Aztán fejüket egymásnak feszítve felállnak, mintha fel akarnának egymásra mászni, és ide-oda hajladozva meg-megérintik egymást. Szerelmeskedés közben egy csiga azt se tudja, fiú-e vagy lány, hiszen hímnős: mindeigyik egyed egyszerre tartalmaz hím és női ivarszervet. A csiga mégsem tudja megtermékenyíteni önmagát, ezért van szüksége szerelmi társra. Násztáncuk kb. egy órán át tart, mert közben kimerülnek, és pihenniük kell. Csak az a baj, hogy mindegyikük más-más időpontban szenderedik el. És ha az egyiket elkapja a szerelmi szenvedély, a másikban már lelohadt a vágy. Az érzelmi hullámeltolódás többször is ismétlődik. így aztán nehezen következik be az érzéseknek az a harmóniája, amely a csigák szerelméhez is ajánlatos. Az aktus végén kölcsönösen kilövik Ámor-nyilaikat, és megtermékenyítik egymást. Petéiket azonban már magányosan rakják le.

szívesen mindenkinek. olyan klassz volt, nagy élmény volt életben is felmenni repülőre, mert amúgy még sosem utaztam azzal, de nem is fogok. jóóó volt belülről látni, megérinteni mindent. csak egyvmit nem értettem, hogy amikor beültem a vezetőfülkébe, akkor nem nagyon ért előre a pedálhoz a lábam, még amikor lecsúszatm akkor sem. amúgy csináltam a közelében lévő II.repülőtérről, és a gépeiről is képeket, ha akarjátok, akkor azokat is majd feltöltöm, és berakom nektek. szipi