Sonic79

Sok-Sok hússal eszem a szalonnát!

Nincs mit , örülök, ha tetszett!

Húsevő gomba borostyánba foglalva A lelet egyedülálló: a Berlini Természettudományi Múzeum kutatói egy 100 millió éves borostyánban ősi húsevő gombára bukkantak. A ragadozó gomba a dinoszauruszok korában fonálférgeknek állított gyűrűszerű, ragacsos csapdákat, majd a zsákmányt megemésztette. "Egy passzív csapdáról van szó, a férgek véletlenül kúsztak bele a hurkokba" - magyarázta Alexander Schmidt, a Berlini Humboldt Egyetemhez tartozó múzeum kutatója. A gombák csapdáit leginkább a pókhálókhoz lehetne hasonlítani. Felfedezésüket Schmidt és kollégái a Science című tudományos szaklapban publikálták. A gombacsapda "A gombakövületek igen ritkák, és gyakran csak borostyánban lehet rájuk lelni" - nyilatkozta Schmidt. A szóban forgó borostyán Franciaország délnyugati részéről származik. A borostyánban még bennragadt számos rovar is, többek közt egy lótetű. A jó tartósításnak köszönhetően a kutatók a ragadozó gomba teljes fejlődési ciklusát végig tudták követni. Bizonyítani tudták, hogy csapdatechnikája már a dinoszauruszok korában működött. A mai ragadozó gombák viszont más fejlődési utat jártak be, és nem rokonai az ősváltozatnak. A húsevő gombák zsákmányolási technikái a földtörténet során többször, egymástól függetlenül alakultak ki. A fonálférgek viszont a mai napig a húsevő gombák kedvelt "étrendkiegészítői", különösen a tápanyagszegény talajokban. "Ezek a gombák fontos részei a talaj ökoszisztémáinak, mivel ritkítják a fonálférgeket" - magyarázta Schmidt.

Hogyan tűnt el az emberi szőrzet? Hogyan csupaszodott le az emberi test az évezredek során? Bár hipotézisekben nincs hiány, a tudomány még nem egységes a magyarázatban. Vannak, akik az életmódváltást, mások az éghajlati változásokat jelölik meg oknak, az viszont nem kétséges: a divat csak az egyedi eseteket tudja megokolni. A szépségszalonok titoktartó üzemeltetői tudják igazán, hogy mi mindenre képes az ember azért, hogy minél szebbnek lássék. A nők pénzt, időt és fájdalmat nem sajnálva a kínzó módszerektől sem riadnak vissza, hogy a lábukat szőrtelenítsék. Az élettanilag fontos hónalj-szőrzet pedig ma már legtöbbünkben az ápolatlanság képzetét kelti. A hódítóan macsós alkatú, ám szőrtelen férfiak többsége mégis épp az ellenkezőjére - szőrös mellkasra - vágyik. Akár hajhagymákat is hajlandók beültettetni a mellük bőrébe, hogy ott is igazolja a szőr: az illető férfi a javából. Jól ismert politikusok, közéleti személyiségek pedig nem átallanak hetekre visszavonulni, hogy időközben elvégeztessék a szépészeti kúrát, amelynek eredményeképpen a már kopaszodó fejüket ismét igazi hajzat borítja. A régészeti leletek viszont azt bizonyítják, hogy valaha, az őskorban elődeinket tetőtől-talpig igencsak dús szőrzet borította. Ezért újabban a kutatók több csoportja is vizsgálja, miért és mikortájt tűnt el az ősember testét teljesen beborító szőrzet. Korábban kialakult az a nézet, hogy az elő- és az afrikai ősember szőrzete (az erdők fáinak elhagyását követelő életmód kialakulásával) azért tűnt el fokozatosan, mert a forró afrikai szavannákon élelem után kutatás-vadászás során a szőrbunda túlságosan melegnek bizonyult. Beleakadt a tüskés bozótba, a "bundás" vadász hamarébb kifulladt, marakodásnál az ellenfél a szőrébe kapaszkodva ránthatta a földre. Újabban sokan vitatják ezt az elszőrtelenedési elméletet. Az angliai Reading egyetemén a témát 2003 óta kutató Mark Pagel tanulmánya szerint akkor kezdett feleslegessé válni elődeink szőrbundája, amikor megtanultak otthont építeni, vagy barlangokba húzódni a meleg és a hideg elől. Amikor pedig célszerű, le-felvehető ruházatot is tudtak készíteni, a feleslegessé vált szőrzet néhányszáz generáció alatt jószerével eltűnt. És vele együtt eltűntek a szőrzetben megbúvó élősködő és fertőzést okozó paraziták, rovarok is. Nem véletlen, hogy a majmok idejének jórészét a társaik szőrének kurkászása (s a kiszedett paraziták jó étvággyal való elfogyasztása) foglalja le. Pagel kritikusai szerint viszont épp azért kellett a fedél meg a ruházat, mert előbb eltűnt a védő szőrzet. Judit Rich Harris fejlődés-pszichológus szerint viszont egyszerűbb a magyarázat. A genetikai fejlődés során kialakultak szőrős és szőrtelen ősember-fajták is. 2006-ban közzétett elmélete szerint ezek aztán területileg is elkülönültek, s a szőrtelenek között "divatossá vált" a sima test. Ezért, ha a simák között szőrös csecsemő született, azt - szégyellve - magára hagyták. Később aztán a "simák" úgy találták, hogy a "szőrösek" olyanok, mint az állatok, ezért kezdték őket vadászni, és - kannibál módjára - elfogyasztani. A kutató szerint emiatt pusztultak ki például a neandervölgyiek is. Ez a felfogás sokáig élt, hiszen a sima testű fehér- és színesbőrű hódítók még az újkorban is szinte állatként gyilkolták le a szőrös "vadembereket", például a részben szőrös ausztráliai őslakosokat, az aborigineket. A mindent megmagyarázó elméletek végleges elfogadását azonban mindmáig bonyolítja, hogy a hideg északon az inuitok éppúgy szőrtelenek, mint a trópusi esőerdőkben élő dél-amerikai indiánok. És hogy atavisztikus genetikai (elődőkre visszaütő fejlődéstani) figyelmeztetésként mindmáig akadnak az egész testükön dús szőrzettel megvert egyedek is.

Műho,dképen az első világháború legsúlyosabb csatájának nyomai Kilencvenegy éve ér4 véget az első világháború egyik legnagyobb csatája, a több mint kétszázezer hadálos áldozatot +övetelő verduni csata. Az egyko:i erődrendszer és a csata helyszíne ma is jól látható az űrből. Erich von Falkenhayn német tábornok olyan csatára akarta kényszmríti Franciaors:ágot, amelyben 6alamennyi katonĄját be kell majd vetnie, és így a francia sereg hamar felmorzsolódik. Terepül a franciák egyik revehetetlennek itt büszkeségét< a Meuse partján fekvő Verdunt és a hozzá kapcsolódó erődrendszert szemelte ki. A németek hatal%as tüzérségi és2gyalogsági erők%t vontak össze a sorsdöntőnek vélt támadáshoz. Támadásra a franciák is számítot6ak, de más hely"e várták az off-nzívát, így a t¤zérségi előkészítés felkészületlenül érte őket. Az 1916. február 21-Ąn indult támadác első négy napjén a németek visbonylag kis ellenállásba ütköztek, ezért különösebb nehézség nélkül elérték, majt be is vették D'uaumont erődjétf Az időközben mmgindult francia ellentámadások azonban lelassították a német előrenyomulást. Tö"b hónapig tartó`állóháború után$ októbertől már a franciák vették át a kezdeményezést, majd fokozatosan visszaszerezték a koráb an elvesztett turületet és erődĽtményeket. A képen is látható, hogy Verdun egy viszonylag kis város a Meuse folyó partján. A települést szabályos téglalap alakú mezőgazdasági parcellák veszik körbe, az ettől északkeletre látható hosszú széles sötét színű erdős terület az egykori erődrendszer helyét jelzi. A lövészárkok és alagutak szövevénye, a háború okozta pusztítás annyira tönkretette a területet, hogy Verduntől északra hat falut (Cumières-le-Mort-Homme, Haumont-près-Samogneux, Louvemont-Côte-du-Poivre, Beaumont-en-Verdunois, Bezonvaux és Fleury-devant-Douaumont) nem építettek újjá a háború után. A felhagyott területen megindult a beerdősülés. Ezek a – az űrfelvételen is látató - szellemfalvak a környék emlékműveivel és temetőivel együtt emlékeztetnek a már szinte évszázados eseményekre.

És mlyen energatakarékosak! Kiveszem az összes égőt és veszek egy lyen macskát!

Nekem ezt dobta ki egyszer...

Bizarr sárkányok, extrém dinoszauruszok Egyre-másra újabb dinoszauruszok maradványai bukkannak elő a földből. Régmúlt idők panoptikuma, fura meselények – gondolhatjuk. De azután eltűnődünk: ugyan mivégre kísérletezett effajta meghökkentő jószágokkal a természet? A 19. század előtt föllelt dinoszauruszcsontokban hol sárkányok vagy emberevő óriások, hol a bibliai özönvízbe veszett gigászok egykori létezésének bizonyítékát látta az ember. Ám az utóbbi kétszáz esztendő leleteiből olyan történet körvonalazódik, amely még a legendákon is túltesz – s mindeközben egye különösebb tényekre derül fény. Évente többtucatnyi, eddig ismeretlen fajokhoz tartozó ősmaradvány kerül elő, újabban főként Kínában és Argentínában. Szokatlan jellemzőik láttán az ember eltűnődik: vajon mi volt ezekkel a lényekkel az anyatermészet szándéka? Milyen előnye származott a Deinocheirusnak ormótlan, kétméteres mellső lábából és hatalmas, hármas karmaiból? Vagy – a testfüggelékeknél maradva – a Mononykusnak abból, hogy rövid mellső lábán egyetlen, vaskos karomban végződő ujj meredezett? Csak találgatni tudunk: előbbi elképesztő tömegű levelet vagy fakérget volt képes összegereblyézni, míg utóbbi tömpe karma remek eszköz lehetett a rovarok kikaparásához. Húsevő rokonuk, az ember nagyságú Deinonychus rávetette magát a zsákmányára, majd hosszú mellső lábaival és háromujjú mancsával körülfonta, és sarló alakú lábkarmaival agyontépte-rugdalta. Az apró Epidendrosaurus elképesztően megnyúlt harmadik ujját bizonyára csimpaszkodásra használta, minthogy fák ágain élt. Ez a különös vonás egy mai félmajomnál, a véznaujjú makinál (aje-aje) is megfigyelhető. A denevérek és a repülőhüllők az erősen megnyúlt ujjaik között kifeszülő hártya segítségével vitorláznak a levegőben. Végeredményben elképzelhető, hogy az Epidendrosaurus is ugyanezzel a megoldással kísérletezett. De mit gondoljunk a látszólag haszontalan, minden rendeltetés nélkül való, különleges szabású testfüggelékek, mondjuk a Ceratopsia csoportba tartozó szarvas (helyesebben tülkös) Styrakosaurus sallangos csontgallérja vagy a Masiakasaurus knopfleri csaknem vízszintesen kilógó elülső fogai láttán? Ezt a késő krétakorban élt, Madagaszkáron nemrég felfedezett jószágot a paleontológusok Mark Knopflerről, a Dire Straits frontemberéről nevezték el, mivel ásatás közben gyakran hallgatták az együttes számait. A Masiakasaurus valóban különös szerzet lehetett. Szája tele volt horgas, előreálló fogakkal, elefántszerű törzsén ráadásul agyarat, jávorszarvasagancsot és pávafarkat viselt. A dinoszauruszokkal az a legfőbb gond, hogy maradványaik alapján nehéz elképzelni, pontosan miként festhettek és hogyan viselkedhettek hajdanán. Persze ha úgy nézzük, mi, emberek is elég furcsán festünk: a bőrünk siralmasan vékony, tollakkal sem büszkélkedhetünk, a testünk vézna, végtagjaink végén öt-öt erőtlen, karom nélküli ujj szerénykedik. „Brrr, minek él az ilyen?!” – kérdezhetné egy jól felfegyverzett, faja minden félelmetes jellegzetességét viselő dinó.

Őstatu az Andokból Egy 18 millió éve élt, eddig ismeretlen tatuszerű állat részleges csontvázára bukkantak Észak-Chilében, az Andok magasában. A leletre még 2004-ben találtak rá, de csupán az ősmaradvány megvizsgálása és hasonló fajokkal való összehasonlítása után jelenthették ki a tudósok, hogy új fajról van szó. A kutatások vezetője, Darin Croft, az ohioi Case Western Reserve Egyetem munkatársa elmondta, hogy amikor az ősmaradványt begyűjtötték, még fogalmuk sem volt arról, hogy új fajra bukkantak. Majdnem teljesen ép volta miatt tudták, hogy fontos példány, de csak a más ismert fajokkal való alapos összehasonlítás után jöttek rá, mennyire szokatlan állatról van szó. Az igencsak kacifántos Parapropalaehoplophorus septentrionalis névre keresztelt új faj egy mára már kihalt emlőscsoporthoz, az ún. glyptodonokhoz (vagy glyptodontokhoz) tartozik. E csoport tagjainak legközelebbi rokonai a mai övesállatok (tatuk). Az övesállatokkal ellentétben azonban, amelyeken mozgathatóan kapcsolódó páncéllemezek is találhatók, a glyptodonok páncélját zömmel összeforrott lemezek alkotják. Ráadásul – noha a P. septentrionalis „csupán” 90 kilogrammot nyomott – a kihalt csoport legnagyobb tagjainak tömege megközelítette a 2000 kilogrammot. A Journal of Vertebrate Paleontology szakfolyóiratban részletezett lelet újabb névvel egészíti ki az ún. chucal faunát, azaz a Chile Salar de Surire régiójában fölfedezett hozzávetőleg 18 emlősből álló csoportot. A kutatók szerint a most fölfedezett fajnak és más chucal emlősöknek, valamint az ottani növényi ősmaradványoknak a tanulmányozásából leszűrt eredmények arra utalnak, hogy Észak-Chile nyílt füves puszta volt abban az időben, amikor a P. septentrionalis azon a tájon élt. Akkoriban az Andok ottani magassága 900 méter körül lehetett, azaz csupán egynegyede a hegylánc mai magasságának. „A lelőhelyünk most több mint 4400 méter magasan található a tengerszint felett, de akkoriban, amikor ezek az állatok éltek, a terület jóval alacsonyabban feküdt” – mondja a cikk társszerzője, John Flynn, a New York-i Amerikai Természettudományi Múzeum paleontológusa. – „Ez azt jelenti, hogy a chucal ősmaradványok egyedülálló bepillantást nyújtanak a magas Andok fölgyűrődésének időbeli lefolyásába és ütemébe.”

Meglepő felfedezések a világító felhőkről A világító felhők még mindig tartogatnak meglepetést a kutatók számára. A NASA közel egy éve indult kutatása során nemrég kiderült, hogy a világító felhőknek a „szokványos” felhőkhöz hasonló szerkezetük van, de fényük jóval erősebb, mint eddig gondolták. A NASA idén áprilisban indította el a világító felhők kutatását célzó kétéves programját. Többek között a program keretében lőtték fel idén április 25-én az Aim (Aeronomy of Ice in the Mesosphere) nevű műholdat is, a Földtől hatezer kilométer távolságban keringő műhold felülről figyeli a világító felhőket. Az elsődleges cél kideríteni, hogy a felhők képződésére szolgáló kondenzációs magvak földi eredetűek-e vagy sem, illetve pontosabb információt szolgáltatni a világító felhők keletkezéséről és „életciklusáról”. A világító felhők első pillantásra a sarki fényhez hasonlító jelenségek, amelyek közvetlenül napnyugta után alakulnak ki, elsősorban a magasabb szélességi körök fölött. Mint arról a National Geographic Online korábban beszámolt, idén nyáron többek között hazánkban is sikerült lencsevégre kapni ezt a nem mindennapi jelenséget. Míg a felhők a troposzférában (a légkör legalsó, körülbelül 12 kilométer magasságig terjedő részében) keletkeznek, ahol a vízgőz túlnyomó része található, a fehéres, ezüstös fényben derengő világító felhők a mezoszférában, mintegy 80 kilométeres magasságban alakulnak ki. A sarki fénnyel ellentétben nem a napkitörésekből származó részecskéknek a Föld mágneses terébe jutásával keletkeznek, hanem vízjégből állnak. Az elsősorban magas földrajzi szélességek fölött megfigyelhető felhők fénye tehát nem „saját maguk gerjesztette” fény, hanem a Nap visszavert fénye. Közvetlenül napnyugta után, amikor a földi megfigyelő számára a Nap már nem látható, a nagy magasságban lévő felhőket még eléri a fény, és visszaverődik azokról. Nagyon gyorsan alakulnak át „Az Aim program már eddig is igen értékes információkkal szolgált. Ezek azt bizonyítják, hogy a korábbi elképzelésekkel ellentétben a világító felhők nagyon változatosak, és eddig nem gondolt szerkezetűek lehetnek” – nyilatkozta a sajtónak James Russel, a Hampton Egyetem kutatója. Az Amerikai Geológiai Társaság San Franciscóban tartott ülésén Russel és kollégái bemutatták az Aim műhold által nyáron az északi féltekén készített felvételeket. „A világító felhőkről valaha készült legrészletesebb képekről van szó” – hangsúlyozta a szakértő. A képek öt kilométeres felbontásúak (egy pixel a valóságban öt kilométernek felel meg). A kutatók legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy ezeknek a felhőknek a fénye tízszer olyan erős, mint azt korábban gondolták. „Meglepő felfedezés volt a felhők gyors változása is. A felhők alakja naponta, sőt a műhold egyetlen keringési ideje (69 perc) alatt is rengeteget változik” - mondta Scott Bailey, a Virginiai Állam Egyetem munkatársa. A felhők szerkezetének változásában megfigyelhető egy ötnapos ciklus, amely valószínűleg a hőmérsékletingadozással van összefüggésben. Alacsonyabb hőmérséklet esetén több világító felhő képződik. A kutatók szerint mivel ezek a képződmények nagyon érzékenyen reagálnak a kismértékű hőmérsékletingadozásra, jó indikátorai lehetnek a klímaváltozásnak. Befolyásolja-e a világító felhőket a klímaváltozás? Bár még nagyon sok a bizonytalanság, egyre inkább a felé mutatnak az eredmények, hogy a világító felhők képződése és a klímaváltozás között összefüggés van. Az elmúlt időszakban ugyanis egyre gyakoribbá és egyre nagyobbá váltak ezek a felhők. A kutatók viszont még nem tudják pontosan, hogy mivel is magyarázható a jelenség. Az viszont biztos, hogy a világító felhők képződésében három tényező játszik szerepet: a víz, az alacsony hőmérséklet és a kondenzációs magvak. A mezoszférában a víz metángáz, napfény és oxigén kémiai reakciója során keletkezik. Az alacsony hőmérséklet adott, ugyanis mínusz 140 Celsius fok körüli hőmérséklet jellemző ebben a magasságban. A világító felhők képződését fokozhatja a növekvő széndioxid kibocsátás, ugyanis ennek hatása itt fordítva jelentkezik, mint a felszín közeli légrétegekben. A növekvő széndioxid az alsó légkörben jobban elnyeli a napsugárzást, így a földfelszínről kevesebb verődik vissza a világűrbe, ennek következtében a felszín közeli légrétegben nő a hőmérséklet, ezzel szemben a magasabb légrétegben, a mezoszférában csökken. A jelenséget tovább erősítheti a növekvő metángáz kibocsátás is, ami növeli a világító felhők vízgőztartalmát. Szerkezetük a „szokványos” felhőkéhez hasonlít A felvételek tanulmányozása során az is kiderült, hogy a világító felhők szerkezete nem olyan, mint eddig gondolták. Míg a földről nézve hosszú, elnyúlt szerkezetű felhőket látunk, az űrből nézve ugyanezek gyűrűformába rendeződnek, akárcsak a „szokványos” troposzférikus felhők. Ez pedig arra utal, hogy ezek a felhők is valószínűleg függőleges légáramlás útján keletkeznek. A felhők szerkezetére vonatkozó új felfedezés nem mond teljesen ellent az eddigi (földi) tapasztalatoknak. Ugyanis bár igaz, hogy a világító felhők alsó rétegében hosszanti irányú elrendeződés figyelhető meg, viszont ezek sokszor olyan magasak, hogy a felső részüket a földről nem is lehet megfigyelni. Az új felfedezések mellett viszont számos megválaszolatlan kérdés maradt még a világító felhőkkel kapcsolatban. Az egyik ilyen az ún. kondenzációs magvak eredetére vonatkozik. A kutatók ugyanis nem tudják, honnan származnak a vízgőz kicsapódásához szükséges kisméretű légköri szennyezőanyagok (kondenzációs magvak). Üstökösök maradványai-e vagy pedig a földről a légkör magasabb rétegeibe került porszemcsék? Remélhetőleg a következő hónapok során újabb tényekre derül fény az Aim segítségével. A közeljövőben a műhold már a déli sarkvidék fölött végez megfigyeléseket.

Eltűnik a Vörös-tenger? A Vörös-tenger déli kapujánál tervezett gigantikus vízerőmű megoldhatná a Közel-Kelet növekvő energiaigényét. Ugyanakkor a 600 méterrel csökkentett tengerszint elképesztő ökológiai kárt okozna, arról nem is beszélve, hogy az erőmű csúcsteljesítményét csak 300 év múlva érné el. A Vörös-tenger déli bejáratához, a Báb-al-Mandeb-szoroshoz tervezett vízi erőmű paraméterei már önmagukban megdöbbentőek: a 150 méter magas és egy kilométer vastag fal 100 kilométer hosszan húzódna az északi parton lévő Jemen és a déli parton lévő Eritrea és/vagy Dzsibuti között. A duzzasztómű várható gazdasági és környezeti hatásairól az International Journal of Global Environmental Issues című lap legújabb számában számolt be egy holland, román és amerikai szakértőkből álló kutatócsoport. Mivel a világ legnagyobb vízierőművéről lenne szó, nagyon sok pro és kontra érv hangzik el. “Miközben a beruházás hatalmas környezeti kárt okozna, a környezet szempontjából előnnyel is járna, hiszen tetemes mennyiségű energiát állítana elő széndioxid-kibocsátás nélkül” - véli Jaap Hanekamp, a hollandiai Middelburgban lévő Roosevelt Akadémia kutatója, a cikk egyik társszerzője. A vízi erőmű végső teljesítménye a tervek szerint 50 ezer MW lesz, amely a jelenlegi legnagyobb vízi erőmű, a Kínában a Jangce folyón lévő Három Szoros erőmű (Three Gorges Dam) teljesítményének duplája. Az erőműnél a nap energiáját, vagyis a párolgást használnák fel arra, hogy csökkentsék a gát Vörös-tenger felöli oldalán lévő vízszintet. Így az Indiai-óceán (Ádeni-öböl) irányából magasabb szintről érkező víz hajtaná meg a turbinákat. Hanekamp szerint feltétlenül szükség van egy ilyen beruházásra, hiszen az olyan megújuló energiaforrások, mint a nap vagy a szél nem képesek kielégíteni a térség napról-napra növekvő energiaigényét. Más kutatók szerint viszont olyan mértékű környezeti kárt okozna, ami megkérdőjelezi a projekt létjogosultságát. Eltűnnének a korallzátonyok a sósvizű tocsogóból A beruházás ugyanis egy sekély, sósvizű medencévé alakítaná a Vörös-tengert, vagyis teljesen megváltoztatná az életfeltételeket, többek között eltüntetve a gazdag korallzátonyokat is. A tenger területe a mai mintegy 450 ezer négyzetkilométerről ötven év alatt a kétharmadára csökkenne, 300 év alatt pedig az egyharmadára – írják a tanulmány szerzői. Ugyanakkor a “kirekesztett” víz megemelné az óceánok vízszintjét. A tanulmány szerint az első ötven évben 12 centiméteres emelkedést idézne elő a világtengerek szintjében, 300 év alatt pedig ez az érték 30 centiméter lenne. “Ugyanennyi energia szénnel történő előállítása sem okozna ilyen mértékű emelkedést a világtenger vízszintjében” – érvel Peter Bosshard, az International Rivers Network természetvédelmi szervezet vezetője. Amennyiben megvalósul a beruházás, az energiatermelés csak legalább ötven év múlva indulhat meg 18-19 ezer MW teljesítménnyel, ugyanis ennyi idő kell ahhoz, hogy a párolgás révén mintegy 100 méterrel csökkenjen az elzárt Vörös-tenger vízszintje. A csúcsteljesítményt (50 ezer MW) csak közel 300 év múlva lehetne elérni, hiszen ekkorra csökkenne több mint 600 méterrel a Vörös-tenger vízszintje. Ez viszont lehetetlenné tenné a hajózást, vagyis megszűnne az Európa és Ázsia közötti rövid hajózási útvonal. Roelof Dirk Schuiling, az Utrechti Egyetem kutatója, a tanulmány vezető szerzője szerint a beruházás valószínűleg 100-200 milliárd euróba kerülne. Ezen kívül még számolni kell a Vörös-tenger északi részén, a Szuezi-öbölnél is szükséges beruházással, melynek költsége 15-20 milliárd euróra tehető. Andy Hughes, az International Commission on Large Dams egyik vezetője szerint a projekt technikailag kivitelezhető, de nem sok jót ígér. Szerinte előbb ki kellene használni minden más létező energiaforrást, mielőtt egy ilyen beruházásba kezdenénk. A várható környezeti hatásokat nehéz pontosan előrevetíteni, az viszont biztos, hogy visszafordíthatatlan és globális szinten is jelentkező változásokról lenne szó. Ugyanakkor a térség bizonytalan politikai helyzete miatt is komoly aggályokat vet fel egy ilyen mértékű beruházás. „A megújuló energiákra épülő technológiák hatékonysága folyamatosan javul, és remélhetőleg ez a jövőben olyan mértékű lesz, hogy elkerülhetővé teszi egy ilyen megaberuházás létrejöttét” – hangsúlyozza Bosshard.

Új világcsúcs fejszámolásban Alexis Lemaire, a francia fejszámoló fenomén ismét megjavította gyökvonási szupervilágcsúcsát: a londoni természettudományi múzeumban rendezett bemutatón 70,2 másodpercre javította egy kétszázjegyű szám 13. gyökének kiszámítási idejét. Előző, 72,4 másodperces rekordját novemberben érte el. A kétszázjegyű számot egy számítógép választotta ki találomra. A 27 éves diák egy perccel és bő tíz másodperccel később fejben kiszámolta, hogy a keresett gyökszám: 2 407 899 893 032 210. Ha ezt a számot 13-szor megszorozzák önmagával, kiadja az eredeti kétszázjegyű számot. Alexis Lemaire a mesterséges intelligencia témakörében folytat doktoranduszi tanulmányokat. Jane West, a természettudományi múzeum matematikai osztályának vezetője a maga részéről így kommentálta az új fejszámoló világrekordot: "Azt hiszem, ez volt minden idők legnagyobb fejben elvégzett matematikai művelete." Alexis Lemaire 11 éves korában ébredt rá rendkívüli fejszámoló-képességeire. A legutóbbi időkig százjegyű számok 13. gyökének kiszámításában állított fel új és új rekordokat, de ezt végül 'túl könnyűnek" ítélte, és áttért a kétszázjegyűekre. Lemaire elmondta, hogy sportolókhoz méltó szigorú edzésekkel készül a teljesítményekre - az angol sajtó el is nevezte a matematikai fenomént "matlétának".

Nem gömb alakú, hanem horpadt a Naprendszer A Naprendszer peremének térségében a csillagközi tér felé haladó Voyager-2 amerikai űrszonda adataiból a szakértők arra következtettek, hogy a korábbi felfogással szemben kozmikus otthonunk alakja nem szabályos gömb, hanem déli pólusán egy jókora horpadás éktelenkedik. A tudósok ennek pontos okát még nem tudják, de mindenesetre az űrkutatók felhívják arra a figyelmet, hogy a harminc éve úton lévő Voyager-2 már több mint 12,5 milliárd kilométerre eltávolodva a Földtől, a Naprendszernek abban a mezsgyéjében jár, ahol már a napszelet lelassítják a csillagközi térből érkező részecskeáramlás okozta lökéshullámok, és ez egy meglehetősen viharos övezet kialakulását eredményezi. A Voyager-2 űrszondát, akárcsak az ikertestvérét, a Voyager-1-et 1977-ben indították el az Egyesült Államokból. Mindkét űreszközt számos feladattal bízták meg. Pályájukat úgy tervezték meg, hogy útban a Naprendszer pereme felé előbb elhaladjanak a külső nagybolygók mellett és lefényképezzék az égitesteteket. A Voyager-2-nek sikerült egyébként mind a négy gázóriást megközelítenie, majd déli irányba vette útját, míg társa a Jupiternél és a Szaturnusznál tett látogatása után észak felé fordult, és ez az űreszköz már sokkal távolabb behatolt a Naprendszert övező "galaktikus kerítésbe", mint a társa. A két Voyager még abban az állapotban van, hogy a földi irányítás fogni tudja egyre gyengülő adatközvetítéseit, bár az egyes számot viselő szonda plazmadetektora néhány éve már felmondta a szolgálatot, így a szakemberek a Naprendszer északi tájékán húzódó lökéshullámfront jellemzőiről nem kapnak olyan értékű információkat, mint a "déli" Voyager-2-től. Ez utóbbi mérései alapján azonban kimutatták, hogy az általa vizsgált lökéshullámfront 1-2 milliárd kilométerrel közelebb van a Naphoz, mint a másik oldalon húzódó analóg határvidéken, és ez okozhatja azt a bizonyos belapultságot. Az irányítók bizakodnak, hogy a két Voyager épen-egészségben hagyja el Naprendszert, és nem kizárt, hogy egyszer a nagyon távoli jövőben értelmes lények fogják be őket. Ennek reményében a szondák rakterében az emberiséget és kozmikus környezetét bemutató szemléltető eszközöket helyeztek el: mind a kettőben például egy arannyal futtatott rézhanglemezt és a hozzá mellékelt lejátszót, valamint több mint száz fényképet bolygónkról. A „Föld hangjai” címet viselő összeállítás békés, viszont meglehetősen felemás. Nyugodt emberiségképet fest esetleges majdani hallgatójának: nem szól fegyverekről, pusztulásról, betegségről és bűnről. Hallható viszont az üzenetben gyermeksírás, kutyaugatás, nevetés, üdvözlet 55 nyelven, köztük magyarul is. A becsületes megtalálót 90 percnyi zenei egyveleg is szórakoztatatja majd. A lemezen Mozart Varázsfuvolájától a zaire-i pigmeusok és az ausztráliai bennszülöttek énekén át Chuck Berry Johnny B. Goode-jáig sok zeneműből szerepel részlet. Szól emellett a még ismeretlen hallgatóhoz Kurt Waldheim, aki az indítás idején - 1977-ben - az ENSZ főtitkára volt, és Jimmy Carter, az Egyesült Államok akkori elnöke is. Mindezek célja a tudósok szerint nem több és nem kevesebb, mint az, hogy egy esetleg létező idegen civilizáció megtudhassa: hogyan is élt, él egy másik civilizáció egy másik bolygón az idő és tér végtelennek tűnő távolában. Hogy megtudja-e ezt valaha, valaki is, azt valószínűleg mi nem tudjuk meg soha.

A pénz el van dugva, csak meg kell keresni menden lehetőségben!

MEGALOL! NYERTEM!!

Na, ez is tetszik!!!!

He-he , ez már kicsit beteges... de jó...

Gyá de kemíny heee!

Szerintem ez bőven megtalálható az oldalon.

Kíváncsi lennék rá, de a 3-ik rész tényleg gyenge volt.

Új óriás kobrafajt fedeztek fel Legalább tizenöt ember megöléséhez elegendő mérget tárol az az újonnan felfedezett barna köpködő kobra, amelyre egy természetvédő csoport pénteki bejelentése szerint Kenyában bukkantak rá. A több mint két és félméteresre megnövő hüllő a maga nemében a legnagyobb a világon. Az újonnan felfedezett kígyófaj a Naja Ashei tudományos nevet kapta, egy James Ashe herpetológus után, aki kenyai Watamuban működő Bio-Ken kígyófarm és kutatóközpont alapítója volt. Ashe volt az első, aki elfogott egy az átlagosnál nagyobb köpködő kobrát még 1960-ban, és először feltételezte, hogy külön fajról van szó. Ugyanis a barna köpködő kobrát korábban a fekete nyakú köpködő kobra (Naja nigricollis) egy alfajának tartották. A mostani vér és szövettani vizsgálatok során viszont kimutatták, hogy különálló fajról van szó. Habár a Walesi Egyetem és a zimbabwei Afrikai Biodiverzitásért Alapítvány kutatói már év elején közzétették az új fajjal kapcsolatos kutatási eredményeiket a Zootaxa nevű szaklapban, a végleges álláspont kialakításához további kutatók eredményeit is megvárták. Az új faj „felfedezését” végül egy civil természetvédelmi szervezeten a WildlifeDirect-en keresztül jelentették be. A köpködő kobrák halálos mérgüket a méregfogaik csúcsán található apró nyílásokon keresztül akár 2,5 méter távolságra is képesek kilövellni. A mérget a fejük két oldalán lévő nagy méregmirigyben tárolják. Ez a fegyver a zsákmány elejtésére és védekezésre egyaránt szolgál, ugyanis a mérget elsősorban az ellenfél szemébe „köpik”, és mivel az átmeneti vakságot okoz, ezalatt leteríthetik áldozatukat, vagy elmenekülhetnek a ragadozójuk elől. Tojásokkal, gyíkokkal, kígyókkal és madarakkal táplálkoznak. A köpködő kobrák nagy számban élnek Kenyában, Ugandában és Etiópiában. A természetvédő csoport elnöke, Richard Leakey egy közleményben "izgalmas felfedezésnek" nevezte az új faj azonosítását, ami értékelése szerint bizonyítja, hogy még sok ismeretlen faj létezik - de azt is, hogy még több pusztul ki élőhelyének zsugorodása következtében

Megtalálták Michelangelo utolsó vázlatát Megtalálták Michelangelo utolsó vázlatát, amelyet a reneszánsz mester a Szent Péter-bazilikáról készített, és amely eddig a bazilika archívumában lapult. A vérvörös krétával rajzolt vázlat léte egészen addig ismeretlen volt, amíg egy kutató, Vitale Zanchettin az archívumot vizsgálva rá nem bukkant a rajzra, amely szerinte szinte teljesen bizonyos, hogy Michelangelo keze munkája. A vázlatot hétfőn adja át a Vatikán egy szakértőcsoportnak, köztük a vatikáni múzeum újonnan kinevezett igazgatójának, Antonio Paoluccinak, ám azt még nem tudni, hogy a nagyközönség mikor tekintheti meg. A vázlat a bazilika alapját, illetve az alap egy részét ábrázolja, és a kővágók számára készült kevesebb mint egy évvel Michelangelo halála előtt, 1563-ban. Arra hívta fel a munkások figyelmét, hogy több kő méretre vágására van szükség. A vázlat azért is kuriózum, mert a mester idős korában számos tervéről is úgy rendelkezett, hogy halála után semmisítsék meg. Michelangelo 1547-ben kezdett dolgozni a Szent Péter-bazilika tervén, és már nyolcvanas éveinek végén járt, amikor a vázlatot készítette.

A National Geo. oldalán megtaláljátkok ezeket a híreket és érdekességeket.

Nem hiszem, hogy cunam lenne, arról nem számoltak be a hírek. Nincs mit.

A világ első dinoszaurusz-boncolása! Amerikában hétfőn jelentették be, hogy nagyrészt sértetlen állapotban lévő ?dinoszaurusz-múmiát? ástak ki Észak-Dakotában. A 67 millió éves, Dakota névre keresztelt dinoszaurusz szöveteinek jó része ? így például a bőre is ? épen maradt, így vizsgálata hatalmas mértékben bővíti a dinókkal kapcsolatos ismereteinket. Idáig a dinoszauruszokra vonatkozó szinte minden tudásunk csont- és fogmaradványokra épült, mivel ezek a szövetek elég tartósak ahhoz, hogy fosszilizálódjanak. A korábbi ősmaradványok zömével ellentétben Dakota szinte sértetlenül vészelte át az évmilliókat, bőre és inai is fosszilizálódtak (tehát a szó szoros értelmében nem igazi múmia, hiszen lágy szövetei is megkövültek). A hihetetlenül részletgazdag lelet lehetővé teszi a tudósok számára, hogy rekonstruálják a főbb izmok méreteit számos testrésszel egyetemben, így hozzájuthatunk egy háromdimenziós dinoszaurusz elképesztően pontos képéhez. A hadroszaurusz vagy más néven kacsacsőrű dinoszaurusz ősmaradványára egy lelkes fiatal ?kövületvadász?, Tyler Lyson bukkant még 1999-ben az észak-dakotai Hell Creek területén. Később ő értesítette a nemzetközi hírű brit paleontológust, Phillip Manninget, a Manchesteri Egyetem munkatársát, aki nemzetközi tudóscsoport élén vezette a feltárásokat. A késő krétában élt dinoszaurusz ősmaradványának kiszabadítása a kőzetekből éveket vett igénybe, de az eredmények a legoptimistább reményeket is túlszárnyalták. A különleges gondossággal kiemelt dinoszaurusz-múmiát először az egyesült államokbeli Black Hills Institute-ba szállították, ahol megállapították, hogy a kacsacsőrű dinoszauruszok egyik képviselője. Ezután Angliában vizsgálta meg egy tudóscsoport Dakota fosszilizálódott bőrmintáját, hogy kiderítse, milyen volt a külleme, majd megmérték az izomtömegét, s ennek alapján megállapították, miként mozoghatott. A kutatók a világ legnagyobb komputeres tomográfjával, a Boeing CT-készülékével igyekeztek ?belenézni? Dakota épségben maradt testébe és a különválasztott farokrészébe. Ezt a készüléket idáig elsősorban repülőgép- és űrrepülőgép-részek vizsgálatára használta a NASA. A majdnem 4000 tonnás hadroszaurusztest volt eddig az egyik legnagyobb tárgy, amelyet a berendezéssel szkenneltek. Dakota hátsó része 25 százalékkal nagyobbnak bizonyult, mint azt a hadroszauruszokról korábban gondolták. Ez a megállapítás gyökeresen megváltoztathatja a dinoszauruszokról az utóbbi 150 évben alkotott képet. A nagyobb hátsó részhez erőteljes láb társult, amellyel a hadroszaurusz könnyedén elérhette az óránként 45 kilométeres sebességet, így 16 kilométer/órás tempóval gyorsabban futott, mint a Tyrannosaurus rex. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg el tudott szaladni a rá vadászó ragadozó dinoszauruszok elől. A bőr vizsgálata arra utal, hogy a hadroszaurusz nem egységes színű, hanem csíkos lehetett. Ez jól álcázhatta az állatot a növények között. Mivel ennyire jól megőrződött a test, a kutatók képesek voltak pontosabban meghatározni a csigolyák közötti távolságokat is. Míg a múzeumok többségében szorosan egymáshoz fűzték a dinoszaurusz csontokat, Manning vizsgálatai arra utalnak, hogy a csigolyákat nagyjából 1 centiméterre kellene elhelyezni egymástól. Ez azt is jelenti, hogy némely dinoszaurusz akár egy méterrel is hosszabb, mint korábban gondolták. A dinoszaurusz-múmia vizsgálatát, köztük az ősmaradvány CT-elemzését támogatta a National Geographic Society is.