Szipi

A férfias kopaszodás titka A kopaszodás a férfiakat és a nőket egyaránt sújthatja. A tapasztalat szerint a hajhullásért az esetek kilencvenöt százalékában öröklött tényező a felelős, és csupán öt százalékban derül ki valami egyéb ok. Azoknál a fiúknál, akiknek már a serdülőkor végén ritkulni kezd a hajuk, szinte mindegyiknél kimutatható a hím nemi hormonok túlsúlya. A hormonális hatás döntő befolyását igazolja az a kutatási eredmény, mely szerint a kasztrált férfiak sohasem kopaszodtak. A kopaszodás a fejbőr bizonyos részeit, a fejtetőt és a homlok, halánték környékét érinti leggyakrabban, a tarkótájékon ritkán fordul elő. Az úgynevezett férfias típusú kopaszság gyakorisága az életkorral növekszik, és a neve ellenére a nőket is érintheti. Örökletes hajlam miatt húsz-negyven éves kor között a nőknél is megindulhat a hajszálak elvékonyodása, amely különböző mértékű lehet, akár a fejbőr is láthatóvá válik a fejtetőn. A nőknél a férfi nemi hormonok túlsúlyával járó betegségek kiszőrösödéshez vezethetnek, ezzel párhuzamosan megindulhat a hajhullás. Ez a tünet fogamzásgátló tabletták szedésekor vagy az elhagyásuk után is felléphet. Súlyos stressz is megváltoztathatja a hajnövekedés ciklusát, ez a fajta hajritkulás szülés, műtét, magas láz, vérveszteség, pszichiátriai megbetegedés vagy drasztikus fogyókúra miatt következhet be. A vitaminok túladagolása, daganat, gombás fertőzés is hajhullást okoz. De a haj állandó ideges piszkálása is komoly ritkulást okozhat: ezt trichotillomániának nevezik. . A leggyakoribb, férfias típusú kopaszságot sok esetben sikeresen kezelik a magas vérnyomás csökkentésére használt szerek egyik hatóanyagával, a Minoxidillel. A különböző betegségek, fertőzések okozta hajhullásnál az alapbetegség kezelése általában jelentős javulást eredményez. A hajnövekedést egyébként jótékonyan befolyásolja a napfény.

Félni vagy megijedni? A közmondás szerint "jobb félni, mint megijedni". Benedek István, a neves pszichiáter azonban azt hangoztatta, hogy „jobb megijedni, mint félni". Talán ennek a közmondásnak akart utánajárni Gregory Berns amerikai kutató, amikor harminckét önkéntesnek az agyműködését vizsgálta a legkorszerűbb ún. működési magmágneses rezonanciás (fMRI) képalkotással. Az önkéntesek 96 áramütést kaptak a lábukra szeszélyes időközönként. A következő kísérletsorozatban az Önkéntesek választhattak, hogy várakoznak-e minden áramütés előtt, vagy egy sorozatban kapják meg az összesét. Az eredmény, ha nem is meglepő, de megdöbbentő! A kísérleti alanyok nyolcvannégy százaléka előnyben részesítette azt a megoldást, hogy az áramütéseket minél gyorsabban megkapja. Közülük ráadásul huszonnyolc százalék annyira rettegett a késleltetett áramütésektől, hogy még abba is belement, hogy inkább erősebb áramütést kapjon, csak ne kelljen félve várnia. Akik rettegtek az áramütéstől, azoknak az agya lényegesen erősebb aktivitást mutatott a fájdalmat feldolgozó területeken. Ezek a mezők a szakemberek véleménye szerint hatást gyakorolnak a figyelemre is. Gregory Berns ebből arra következtet, hogy bizonyos orvosi műtétek előtt akkor félnének kevésbé a betegek, ha elterelnék figyelmüket a várható beavatkozástól.

Pletykás nőstények „Ha te vakargatod az én hátamat, én is vakargatom a te hátadat". Látszólag ez a legegyszerűbb szabály a társas kapcsolatok fenntartására a főemlősök között. Ahogy a csoport létszáma növekszik, egyre nehezebb számon tartani, ki a barát, és ki az ellenség. Az emberszabásúak és a majmok körében ez a kölcsönös ápolás a társas kapcsolatok kialakításának és megerősítésének egyik módja, de a csoport gyarapodásával túlságosan időigényessé válik. Ezen az alapon némelyik magatartáskutató arra a következtetésre jutott, hogy az ősember beszéde azért fejlődött ki, mert egyszerre több embert kellett hatékonyan „vakargatnia". Két angol kutató, Karén McComb és Stuart Semple úgy járt utána ennek az elképzelésnek, hogy különféle tanulmányokból negyvenkettő főemlősfaj adatait elemezte. A közös ősök és a fajok hasonlóságának osztályozása alapján kimutatták, hogy a hívó kiáltások mennyisége és az ápolásra fordított idő annak megfelelően növekszik, ahogy a csoportok mérete gyarapodik. Például a calabari bagolyszemű makik csak kétféle hívást használnak, a bonobók viszont harmincnyolcat. „Ez arról árulkodik, hogy a társas viselkedés alapjaihoz az üzenetváltás is hozzátartozik - magyarázza meg McComb. - Minél nagyobb a csoportban a hangok készlete, annál bonyolultabb társas kapcsolatokra képes az egyed." Ez az elemzés remekül illik ahhoz az elmélethez, amelyet Robin Dunbar angol kutató állított fel: ha a csoport mérete túlságosan naggyá válik, a kapcsolatok fenntartásához már nem elég a kölcsönös ápolás, hanem a hangok veszik át ugyanezt a szerepet. Persze hosszú út vezetett a főemlősök hangadásától az emberi nyelvig, de Dunbar fenntartja azt a nézetét, hogy a nyelv kifejlődésére ezért volt szükség: „Az emberi nyelv nem alakult ki hirtelen a semmiből, hanem apránként töltötte be azt a rést, amely a lazuló társas kapcsolatok nyomán keletkezett." Patrik Lindenfors amerikai kutató még azt is megállapította, hogy a főemlősök agyának fejlődésében a nőstények játszanak fontosabb szerepet. Amikor megvizsgálta az agykéreg méretét a hímek és nőstények számának aránya szerint, arra a meglepő következtetésre jutott, hogy egy társas csoportban a nőstények számával együtt növekszik az agykéreg térfogata. Ez egybevág azzal az elképzeléssel, hogy a bonyolultabb társas kapcsolatokhoz nagyobb agyra van szükség, és ezekben a nőstények kapcsolatainak jut a döntő szerep. Lindenfors szerint erre egyszerű a magyarázat: a hímek és a nőstények különböző okokból tartanak össze. „Amíg a nőstények csoportjai főként a környezeti feltételekhez alkalmazkodnak, a hímek egyszerűen oda mennek, ahol a nőstények vannak." Az emberszabású majmok nőstényei tehát sokkal „pletykásabbak", mint a hímek. Érdekes módon ez mintha az emberi társadalomban hasonlóan lenne.

A lihegő kutya esete Nagy melegben a kutya liheg. Egészen hangosan, aztán egy ideig csendben. Mi történik ilyenkor? Azt látjuk, hogy a kutya szája nyitva van, kilóg a nyelve, tehát logikusnak tűnik, ha arra gondolunk: nyitott szájjal gyorsan lélegzik, miközben szájának felületéről és nagy nyelvéről a nedvesség elpárolog, ami hőelvonással jár, így hűti magát. Beható vizsgálattal azonban könnyen rájöhetünk, hogy a nedves orr jobb szolgálatot nyújthat a párologtatáshoz, mert itt a levegő a szaglóhártyák nagy nedves felületei felett kavarog. Knut Schmidt-Nielsen svéd kutató szerint valóban ez a helyzet: melegben a kutyák lélegzésének jellegzetes levegőáramlása egyirányú: belégzéskor csak az orron át, kilégzéskor pedig kizárólag a szájon keresztül. A lihegő kutya esetében ez azt jelenti, hogy az orrban lévő nyálkahártya, nem pedig a száj és a nyelv, a párologtatás elsődleges helye. Következésképpen az orrban megfelelő mennyiségű nedvességnek kell létrejönnie, és feltételezhetően ezt az a nagy szaglógumó szolgáltatja, amely a kutyák orrában található. Ehhez hasonló mirigy nincs az emberben, és még a szakemberek sem igen tudnak a létezéséről. Szerintük a kutyában nincs is különleges szerepe, csupán az, hogy „nedvesen tartja az orrát". De ha valóban ez látja el nedvességgel lihegés közben a hőelvonás érdekében a leheletét, akkor ennek szerepe bizonyos értelemben megfelel az ember verejtékmirigyeinek. Érdemes lenne alaposabban megvizsgálni, hogy működését a hőszabályozó rendszer vezérli-e, ahogyan az emberi verejtékmirigyek esetében ez történik. Az egyirányú levegőáramlás az orron keresztül azért fontos, mert igy szabályozható a kilélegzett levegő hőmérséklete. Amikor a hőterhelés közepes, a kutya csukott szájjal liheghet. Ilyenkor az orrán keresztül szívja be és fújja ki a levegőt. Ennek megfelelően a kilélegzett levegő hőmérséklete 29 Celsius-fok. Ha ugyanez a kutya még mindig ugyanazzal a gyakorisággal liheg, de átvált szájon át való kilégzésre, akkor a kifújt levegő csaknem azonos a testhőmérsékletével: 38 Celsius-fok. Ebből arra az érdekes következtetésre is juthatunk, hogy több más emlősállathoz hasonlóan a kutyák viszonylag állandó frekvenciával lihegnek. Amikor a lihegés elkezdődik, a lélegzés átvált 30-40 légzés/percről hirtelen viszonylag magas szintre, percenként 300-400-ra! Ha a kutya nagyon nagy hőterhelésnek van kitéve - vagyis roppant melege van -, nem alkalmaz köztes frekvenciákat; ehelyett rövid periódusokban rendkívül gyorsan liheg, majd ezeket a szakaszokat lassú lélegzéssel váltogatja, és ilyenkor elcsendesedik. Ennél már csak az a hatékonyabb a kutya számára, ha talál egy hűvös helyet, ahol leheveredhet.

Villám a vízben Tudjuk, hogy a víz jól vezeti az áramot, de mi lesz a halakkal, ha a villám a vízbe csap? Megfőnek? Persze egy fémcsónakban evezni sem életbiztosítás. Ezt diktálja a hétköznapi gondolkodás. A valóság ezzel szemben az, hogy a villámban áramló elektromosság a vízfelszínről milliónyi irányban indul a föld felé. Így a villám energiája gyorsan szétoszlik, ezért egyetlen hal se fő meg tőle. Más kérdés, ha a villám közvetlenül csap egy halba vagy a közelébe. Ilyenkor az állat megsérül vagy elpusztul. Annyi bizonyos, hogy a becsapódási pont körül a villám több ezer fokos hőmérséklete könnyen elpárologtatja a vizet. Ennek nyomán a felszín alatt lökéshullám indul el, amely átrendezheti egy hal anatómiáját (finoman szólva), de még egy könnyűbúvárt is megsüketíthet tíz méteres körzetben. Ha valaki egy fémcsónakban ringatózik, elég közel a becsapódáshoz, egy másodpercig súlyos fizikai megpróbáltatásnak lesz kitéve. Ezenkívül a csónak fémteste jobb elektromos vezető, mint a víz, ezért előfordulhat, hogy a villám árama a víz helyett a csónakon halad át. De ha fémháló borítja a csónakot, akkor a halász Michael Faraday híres kísérletét éli át: az elektromos hálóból szőtt kalitka védelmet nyújt az elektromos töltések pusztító hatásával szemben. Szóval zárt felületű csónakban kell ülni, mert jobb az óvatosság. Vagy viharos időben egyszerűen maradjunk a parton!

Lyuk a vízben Egy folyadékban a legkevésbé számít az ember lyukakra. De kísérletek kimutatták, hogy ha közönséges kukoricakeményítőt kevernek el vízben, és folyamatosan rázzák az elegyet, akkor olyan hengeres lyukak alakulnak ki benne, amelyek mindaddig léteznek, amíg a vibrálás tart. „Teljesen ellenkezik a józan ésszel" - magyarázza Róbert Deegan amerikai fizikus annak a csoportnak a tagjaként, amelyik rábukkant erre a furcsa jelenségre. Rendes körülmények között a folyadék felszínén a lyukak gyorsan betömődnek a hidrosztatikai nyomás következtében. Nem így a kukoricakeményítő elegyében, amely a legtöbb folyadékkal ellentétben különös tulajdonságot mutat: minél tovább keverik, annál sűrűbb lesz. Deegan és munkatársai öt milliméter magasságú kukoricakeményítős elegyet öntöttek egy tálcára, majd ezt a lapot függőleges irányban rezegtették másodpercenként százhússzor. Kezdetben ugyanazok a mintázatok jelentek meg a folyadék felszínén, mint amilyenek más rezgő folyadékokon alakulnak ki. De amikor a kísérletezők egy szalmaszállal lyukakat fújtak a felszínbe, ezek a lyukak nyitottak maradtak mindaddig, amíg a folyadék rázkódott. Gyorsabb rezgésnél még ennél is bizarrabb alakzatok tűntek fel: olyan féregszerű nyúlványok, amelyek nem csak hullámozva álltak, hanem még el is mozdultak, és végigkúsztak a felszínen.

Romlatlan holttestek Nemrég arról adott hírt egy ausztrál nő, Kira Kay, hogy egyik barátjának nagyapját Dél-Olaszországban exhumálták: a közelmúltban elhunyt felesége mellé akarták temetni, és bámulatos módon a testet teljesen érintetlenül találták! Egyáltalán nem látszott rajta, hogy bomlásnak indult volna. Pedig az illető kb. harminc évvel ezelőtt halt meg egy súlyos autóbaleset következtében, és egy közönséges koporsóban temették el. Hihető egy ilyen eset? Az igazság az, hogy sokkal gyakoribb, ha egy holttest nem bomlik fel, mint ahogy a legtöbb ember feltételezi. Számos szentről terjedt el a legenda, hogy teste a temetés után csoda folytán maradt érintetlen. Nemrég televíziós filmet is láthattunk ezekről a romlatlan holttestekről, ahogy például a lourdes-i Szent Bernadetté földi maradványa is teljes szépségében látható üvegkoporsójában immár 125 éve. Ez a fajta romlatlanság valójában annak tudható be, hogy a testben a zsírszövetek (adipose) ún. tetemviasszá (adipocera) válnak. Ilyenkor a viaszra emlékeztető állagú anyag főként telített zsírsavakból és ezeknek a sóiból áll. A nők teste általában gyakrabban megőrződik, mint a férfiaké, valószínűleg azért, mert kezdetben több zsírból mehet végbe az átalakulás, és erre hatást gyakorolnak olyan körülmények is, mint a nedvességtartalom vagy a meleg. A kérdéses személy, akit Dél-Olaszországban temettek el, valószínűleg több eséllyel került sírba azzal a kilátással, hogy a teste romlatlan marad, mint akit egy hideg angliai tőzegtalajba ástak el. Nem véletlen, hogy több tetemviaszos holttestet is találtak már Olaszországban. Ez az állapot viszonylag gyorsan alakul ki, heteken belül, de számos esetben azért több évet is igénybe vehet. Az utóbbi esetben a holttest előrehaladott bomlási állapotba kerülhet, mielőtt a tetemviasz kialakul. Ám egy kövér tetem elég vizet és zsírt tartalmaz ahhoz, hogy gyorsan kialakuljon az adipocera állapot, függetlenül a temetési körülményektől. A folyamatot az is segítheti, ha ruházat vagy műszálas fátyol borítja a testet, hasonlóképpen a nedves környezet és bizonyos anyagok jelenléte, például formaldehid. Ritkább esetekben nemcsak a zsírszövetek, hanem az izmok is tetemviasszá alakulnak. Ha az olasz test nagyon jó állapotban volt, ez az eset fordulhatott elő. Dél-Olaszországban a sír helye arra utal, hogy ezek a feltételek megvoltak, ami valószínűleg megállította a bomlást. Valójában már azokban a testekben is megállítható ez a folyamat, amelyeket a talaj felszínén tartanak, például szénapadláson, ahol a környező száraz széna és a légjárás eltávolítja a vizet a holttestből. Az ókori Egyiptomban erre kitűnően megfelelt a száraz homok, ami nyilván bátorítást adott a testek mumifikálásához.

Hallászavar A hallással kapcsolatos problémák nagyon gyakoriak: hazánkban a lakosság 10 izázalékát érintik. Három csoportba sorolható e bajok forrása: 1. A hang mechanikus vezetésében „felelős" szervek zavara ill fenn; 2. Az idegrendszer hallásban érinett része betegszik meg; 3. A kétféle baj gyüttes fennállása. Az idegrendszert érintő bajok oka lehet úlyos zajártalom, halláskárosodást okozhatnak egyes antibiotikumok, agyérelmeszesedés, vagy a hallóideget érintő daganatok. A visszatérő középfülgyulladás is ronthatja a hallást, sőt a prózai fülzsírdugót sem lehet kihagyni a felsorolásból.A kezelés a probléma típusától, mérté kétől függ. A mechanikus hangvezetésber fennálló problémák általában gyógyszerrel és/vagy műtéttel orvosolhatók. Műtéttel szét lehet választani az összenőtt hallócsontocskákat, valamint el lehel távolítani a daganatot. A modern, kisméretű hallókészülékeket már bármilyen fajta hallásromlás esetén alkalmazzák. A fülzsírdugót általában szakrendelőben távolítják el. Néhány esetben műtéttel „hallóvá" lehet tenni teljesen süket betegeket is: műtét során a koponya és az agyhártya megnyitásával egyenesen az agytörzsbe ültetnek be egy elektródát.

Az elsö rágógumi Az amerikai John Curtis 1848-ban a Maine állambeli Bangorban, a lakása konyhájában egy korabeli, jól szellőző ún. Franklin-kályhán kezdte meg az első rágógumik kereskedelmi előállítását ezzel a csábító elnevezéssel: „Maine állami tiszta fenyőgyanta". Két év múlva átköltözött Portlandbe, és parafingumókat kezdett gyártani "Fehér hegy", „Cukorhab", „A legnagyobb és a legjobb" meg hasonló nevekkel. A mozgó állkapcsok gyönyörét, az első igazi rágógumit, amelynek növényi kaucsuk az alapanyaga, Thomas Adams fényképész állította elő Staten Islanden. 1870-ben azzal kezdett kísérletezni, hogy a gumiból öntött árukat ezzel a kaucsukkal helyettesítette. Egy napon éppen azon rágódott, mit kezdjen azzal az óriási készlettel, amely felhalmozódott nála, közben egy darab rágumi-kaucsukot őrölt a fogai között, amikor rádöbbent: ezt valamivel ízesítenie kell, és akkor nyert ügye van. 1872-ben egy kis üzemben kezdte meg termékei tömeggyártását, és sikerére jellemző, hogy húsz év múlva egy hatemeletes épületben kétszázötven szorgos kéz állította elő az ízletes rágógumit. A kereslet növekedésével 1888-ban a már Tutti-Frutti rágógumi néven automaták árullták a New-York-i magasvasút állomásain. Agliában ez a szenvedély nem hódított a viktoriánus időkben, de 1911-ben a Wrigley cégnek sikerült t az angolokat is rászoktatnia.

A só esete a jéggel A meleg nyári napok után bizonyára hűsítőén hat, ha eltöprengünk: mit teszünk, amikor egy hideg téli napon a ház előtt a járdára fagy a jég. Hát elővesszük a sót, rászórjuk, és a jég felolvad (a járda meg tönkremegy). De hogyan olvaszthatja fel bármi is a jeget, ha közben nem melegít? A jelenséget azzal magyarázzák, hogy a só csök­kenti a víz fagyáspontját. De ez mit jelent a jég számára? Hiszen az már meg van fagyva! Ennek azonban éppen az ellenkezője történik: a jég a járdán nem olvad fel oly módon, ahogyan a cukor olvad el a kávéban vagy a teában. Az embe­rek gyakran összekeverik az olvadást és az oldó­dást. Az olvadáshoz ugyanis hőre van szükség. Fel lehet olvasztani a jeget vagy a cukrot, ha melegítjük, de a só nem ezt teszi a jéggel. A só feloldja a jeget! Általában azért használjuk a felolvadás szót a sózott jég jelenségére, mert azt látjuk, hogy a jég eltűnik, és folyadék - sós víz - marad utána. A tankönyvek és a tudományos kutatók azonban nem esnek bele ebbe a nyelvi csapdába, és ponto­san tudják, hogy itt másról van szó. Bizonyára már az iskolában megtanultuk, hogy a ,',só csökkenti a víz fagyáspontját". De szó sze­rint véve ez nem igaz. Ha sóval szórjuk be a jár­dánkat, ezzel nem változik meg a víz fagyáspont­ja. Ez a hőmérséklet ugyanis - amely egyformán érvényes az olvadásra és fagyásra - 0 Celsius-fok. Mindig ennyi volt, és ennyi is marad. A tanköny­vek és a tanárok ezért azt magyarázzák, hogy a sós víz fagy meg alacsonyabb hőmérsékleten a tiszta vízhez képest. Ez egészen más állítás. De hogyan varázsol a só a jégből sós vizet? Itt arról van szó, hogy a nátrium- és klóratomok (pontosabban nátrium- és klórionok) együtt al­kotják a nátrium-kloridot (vagyis a konyhasót), amely erősen vonzódik a vízmolekulákhoz. Ami­kor a sókristály kiköt a jég felszínén, a nátrium és a klór atomjai kicibálnak néhány vízmolekulát a felszínből. Ezek az atomok azután feloldódnak a vízben, így apró, sós vizes pocsolya keletkezik a kristály körül. Ez a csöppnyi sós víz nem fagy meg, mert a fagyáspontja alacsonyabb a környező levegőénél. A feloldódott nátrium- és klóratomok most már a sós vízben „felbátorodva" kalandozásra indul­nak a jég felszínén, és parányi piranha halak módjára egyre több vízmolekulát harapnak ki a jégből. Ahogy a folyamat zajlik, mind több jég ol­dódik fel a sós vízben, ezért egyre több sós víz ke­letkezik. Végül vagy a jég fogy el, vagy a sós vizes pocsolya válik annyira híggá, hogy a fagyáspontja többé nem marad a levegő hőmérséklete alatt, és újból megfagy. De ekkor már a sós víz csak la­tyakká fagy, nem pedig kemény jéggé. Akárme­lyik eset következik be, ez már győzelem a jéggel szemben.

Visszatérő fejfájás A fejfájás időnként mindenkit „elővesz", de vannak, akiket rend­szeresen gyötör. A fej­fájás lehet más beteg­jég jelző tünete, például magas vérnyomás, arcüreggyulladás, de lehet maga a fájdalom a betegség. Ez a prob­léma veleszületett haj­amon alapul, hetente egyszer-kétszer vagy akár mindennap kínoz­za a beteget. A tompa, kellemetlen fájdalom tarkó- vagy homloktájon szimmetrikusan jelentkezik, leginkább a délutáni, esti órákban. Rendszerint nem na­gyon erős, de kellemet­len, mert koncentráci­ós zavarokat okozhat. Nagy a kísértés, hogy fájdalomcsillapítóhoz nyúljon a beteg, ez pe­dig rendszeressé vál­hat. Ennek a fejfá­jástípusnak lehet a for­rása a feszültség, a stressz, a fej és nyakiz­mok tartós megfeszülése, az állandó ülő mun­ka, a rossz tartás, a mozgásszegény életmód. Ezért a kezelése lazítással, úszással, sé­tával, relaxációval iga­zán hatásos. A rend­szeresen szedett fájda­lomcsillapítóhoz azon­ban hozzászokik a be­teg, egy idő után már nem is használ, ráadá­sul hosszas szedés ese­tén egyéb problémát is okozhat. Ha mégis gyógyszeres fájdalom­csillapításra van szük­ség, az egyszerű ható­anyagú (például aszpi­rin, paracetamol) sze­reket kell választani.

Sétáló akkutöltő Kevés kínosabb érzés van, mint amikor valamilyen kritikus helyzetben rádöbbenünk, hogy mobiltelefonunk már a végét járja, mert lemerült benne az akkumulátor. Ha éppen turista-úton vagyunk, vagy meredek sziklafalon kapaszkodunk fölfelé, nemigen kereshetünk villamos csatlakozót, amelynek segítségével ismét feltölthetjük áramforrásunkat. Egy amerikai kutatóval, Larry Rome-mai is valószínűleg ez történt, amikor felötlött benne a gondolat, hogy olyan akkumulátor-feltöltőt kellene a hátizsákjába rejtenie, amely a járás energiáját hasznosítja. Gyaloglás közben ugyanis testünk fordított ingaként mozog. Amikor letesszük az egyik lábunkat, csípőnk ezen lendül át, miközben négy-hét centimétert mozog fölfelé, azután lefelé. A feltaláló ezért olyan hátizsákot szerkesztett, amelyben vezetősínként működő függőleges rudakon rugóval terhelt fémlemez csúszkál föl és le. Eközben a lemezhez erősített fogasléc megforgatja egy dinamónak a kontrafékhez hasonló tengelykerekét, és ezzel áramot fejleszt. Ilyen módon körülbelül hét watt teljesítmény érhető el, amely bőven elég egy mobiltelefon működtetéséhez, sőt, még a színes képernyős, energiafaló, modern változatokhoz vagy akár egy műhold-navigációs (GPS) készülékhez is. A járás sebességének növelésével vagy a mozgó lemez többletterhelésével az áramfejlesztő teljesítménye is fokozható.

A robot veszélye A munkahelyen ismétlődő mozdulatsor okozta idegkárosodás úgynevezett „beteg dolgozó" szindrómához vezethet. A fáradtsággal vagy de­presszióval járó állapot könnyen összetéveszthe­tő a gyenge teljesítménnyel. Patkányokkal vég­zett kísérletből kiderült, hogy nagy erőkifejtést nem igénylő, de ismétlődő mozdulatsor fokozza a szervezetben a citokineknek nevezett fehérjék termelődését, és idegkárosodást okoz. A citokinek a sejtet érő stressz után a harma­dik héten már felszaporodnak az idegsejtekben, majd az agyba jutva kiváltják a kórképet. A pat­kányoknál megfigyelték, hogy még mielőtt fájdal­maik lettek volna, szabályozni kezdték a munká­val kapcsolatos viselkedésüket. Amint bekerült a véráramukba a gyulladást okozó fehérje, pihené­si szakaszt iktattak be a feladatsorba. Öt-nyolc hét alatt tetőzött a citokintermelés, ekkor akár összegömbölyödve elaludtak munka közben. Az emberek ehelyett meghatározhatatlan tüne­tekre panaszkodnak, lassul a munkatempójuk, és végül depressziósak lesznek. A kutatók szerint a citokinek afféle védő szerepet töltenek be, figyel­meztetik a szervezetet, hogy pihennie kell, mie­lőtt valami nagyobb baj bekövetkezne.

A színek ereje Tapasztalatból tudjuk, hogy a színek hatással vannak a hangulatunkra, közérzetünkre. A ragyogó kék ég láttán könnyebb felkelni kora reggel, és energikusan nekikezdeni a napnak, míg a borús ég szürkéje éppen ellen­kező hatású. A világos pasztellszínek legtöbbje megnyugtató, a sötét vagy az élénkebb színek némelyike energi­ával tölt fel, mások idegesítöek vagy nyomasztóak. A színterápia során a szakemberek a színek élénkítő hatását alkalmaz­zák különböző betegségek gyógyítá­sára, elsősorban kiegészítő kezelés­ként. A terápiának sokféle módja is­meretes, a hétköznapokban magunk is hasznosíthatjuk a színek jótékony hatását: környezetünk, ruhánk színé­nek kiválasztásával vagy színes vil­lanyégők használatával. De a kirán­dulás a tavaszi, nyári „zöldbe" vagy a sárgába, pirosba hajló őszi erdőbe, il­letve a szikrázó, kék ég alatt elterülő hófehér téli táj nem csupán a jó leve­gő és a mozgás révén, de a színei által is pozitívan hat ránk. Piros: növeli a testhőmérsékletet, élénkít, aktivizál, emeli a vérnyo­mást, serkenti a vérkeringést, csök­kenti a fáradtságérzést. Túlzott mennyiségben agresszivitást, türel­metlenséget okozhat. Zöld: Nyugtat, ellazít, oldja a fe­szültséget. Csillapítja a feszült és fáj­dalmas folyamatokat, harmóniate­remtő és roboráló hatású. Kék: Megnyugtat, koncentrálásra késztet, hűsít. Jó hatással van a szemre, hasznos fájdalom és hőhul­lámok ellen. Fehér: Fájdalomcsillapító hatású, megnyugtató, túlzott mennyiségben viszont nyomasztó lehet. Lila: Nyugtatja, harmonizálja az idegrendszert. Fejfájás, lehangoltság enyhítésére ajánlott. Sárga: Enyhíti a depressziót, jókedv­re derít. Erősít, pozitív hatással van az étvágyra. Narancssárga: Segíti a pozitív ener­giák áramlását. Élénkít, felmelegít. Oldja a görcsös folyamatokat, derűsebbé tesz. Emésztési zavarokra hat.

nekem is érzékeny az orrom a szagokra és az illatokra is. lehet, hogy szakmai ártalom is ez nálam. nekem kimondottan kifinomult, ráadásul sokszor olyat is megérzek, amit más még nem érzékel. de a higítók, lakkok, festékek és egyéb szagokat én is szeretem.... szipi

egy kis tudomány és ismeretterjesztés még senkinek sem ártott. csak okosodni lehet tőle....... szipi

Rh faktor Amikor már kiterjedten alkalmazták a vérátömlesztést, azt is fel kellett ismerni, hogy néhány esetben, elsősorban azon betegeknél, akik ismételten vérátömlesztésre szorultak, a fő csoportbeli egyezés ellenére mégis sajátos szövődmények alakultak ki a vérátömlesztés után. A betegek egy kis százaléka az idegen vér után rosszul lett, vérvizelés lépett fel náluk, besárgultak, néhány nap múlva pedig leállt a veseműködésük. Az orvosi gyakorlat más területén is tapasztaltak akkor még megmagyarázhatatlan dolgokat. Többször előfordult, hogy egészséges szülőknek második, harmadik gyereke a születést követő második-harmadik napon súlyos sárgaságot kapott és sokáig vérszegény volt. A magyarázatot megint csak Landsteiner és munkatársai találták meg. Megállapították, ha Rhesus-majom vérét nyúlba fecskendezik be, akkor abban olyan fehérjék (ellenanyagok) termelődnek, amelyek a majom vörösvérsejtjeit összecsapják (agglutinálják). Ugyancsak rájöttek arra, hogy minél többször adnak be a nyúlnak majomvért, a keletkező ellenanyagok mennyisége ugrásszerűen növekszik, még akkor is, ha az ismételt idegen vér adása az elsőhöz képest csak hónapok múlva történt. Ezt követően megállapították, hogy az emberek vörösvérsejtjeinek 85 %-át ez az ellenanyag ugyancsak kicsapja. Bebizonyították, hogy az emberi vörösvérsejtek felszínén nemcsak az előzőekben ismertetett ABO tulajdonságok egyike van jelen, hanem mellettük egy másik is, amit a Rhesus-majom nevéből Rh-faktornak neveztek el. Kiderült, hogy azok a betegek, akiknek vörösvérsejtjei felszínén ez a tulajdonság nem található meg, azaz Rh-negatívak, idegennek tekintik azokat a vörösvérsejteket, amelyek felszínén ez megvan, azaz Rh-pozitívak. Az emberi szervezet ugyanúgy reagál, mint a nyúl szervezete; az Rh-negatív személy ellenanyagot termel a pozitív sejtekkel szemben, és az ismételt vérátömlesztéseknél ez az ellenanyag elpusztítja a bevitt idegen, Rh-pozitív vörösvérsejteket. Az is kiderült, hogy hasonló jelenség játszódhat le a terhességek során. Az első terhesség során Rh-pozitív magzati vörösvérsejtek juthatnak be az anyába, amelyekre az anya szervezete ellenanyagokat termel, és erre emlékezni fog. A következő terhesség során bejutó magzati sejtek már hamar ellenanyag-termelést indítanak el, ezek pedig elpusztítják a magzati vörösvérsejteket. A későbbiek során az is kiderült, hogy az ABO- és az Rh-tulajdonság azonossága ellenére még mindig előfordul, hogy a vérátömlesztés során a beteg szervezete egyes véreket továbbra is idegennek tekint, nem fogadja be. Megállapították, hogy a vörösvérsejtek felszínén még további, más tulajdonságok is vannak, melyek egy része „rokonságban” van az elsőnek felismert Rh-tulajdonsággal. Az egyszerű azonosíthatóság érdekében ezen újonnan felismert tulajdonságokat szintén az ABC különböző betűivel nevezték el. Ennek alapján az Rh pozitív tulajdonságot átnevezték D-tulajdonságnak, hiányát pedig d-tulajdonságnak. Az Rh-család többi különböző tagja a c, C, e, E, elnevezést kapta. A nagybetű az erősebb (domináns) tulajdonságot jelenti, azaz külsőleg ez jelenik meg.

A vérben lévő valamennyi sejt védőburokkal rendelkezik, annak érdekében, hogy a sejt belsejében lévő anyagok együtt tudjanak maradni, megfelelő működést biztosítva. Ez a védőburok - idegen szóval membrán - azonban nem sima, mint a luftballon, hanem a burkot alkotó fehérjék, cukrok és zsíranyagok (lipidek) ágas-bogas, kitüremkedéseket és behúzódásokat tartalmazó külső felszínt hoznak létre. Talán legjobban úgy lehet elképzelni, mint a vadgesztenyét, védőburkával. Nos, a sejthártya ezen külső térbeli szerkezetei jelentik a különböző vércsoporttulajdonságokat, amelyek egy adott emberben állandóak, másokkal vagy azonosak, vagy jelentős mértékben különböznek. Fontos tudni azt, hogy ezekből a sajátos ,,kitüremkedésekből", melyeket a szaknyelv antigénnek nevez, sok százezer található egy-egy sejt felszínén. Belátható, hogy ha vérrel szükséges embertársunkat gyógyítani, akkor csak ugyanolyan, vagy hasonló külső formájú sejteket szabad csak beadni. A fő vércsoportok Az orvostudomány több évszázados fejlődése során néhány sikeres és számos sikertelen vérátömlesztés okainak vizsgálata vezetett el ennek felismeréséig és az alapvető tulajdonságok rendszerezéséig, vizsgálhatóságáig. 1901-ben, Karl Landsteiner osztrák orvosprofesszor ismertette a legalapvetőbb fő vörösvérsejtcsoportokat, amelyeket azóta leegyszerűsítve - vércsoportoknak nevezünk. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik annak a sajátosságnak a felismerése, hogy ugyanakkor a vérplazmában mindig található egy olyan fehérje (ellenanyag), amely képes arra, hogy az idegen főtulajdonságú vörösvérsejteket elpusztítsa. Ezen első felismerések bebizonyították, hogy az emberi vörösvérsejtek külső tulajdonságaik (antigenitásuk) szerint négy fő csoportra oszthatók: Az emberi vörösvérsejtek csoportjai: A B 0 AB A vérplazmában lévő ellenanyag neve: anti-B anti-A anti-A, -B nincs Akinek A vércsoportja van, az nem képes befogadni a B és az AB tulajdonságú vörösvérsejteket, miután a befogadó szervezet plazmájában természetesen meglévő anti-B fehérje elpusztítja azokat. Ugyanakkor az is sejthető, hogy a 0 csoportú vörösvérsejtek bárkinek beadhatók, miután a plazmában ,,anti-0" ellenanyag nincsen. Ezzel szemben, az AB- vörösvérsejt tulajdonságú személy szervezete bármely más vörösvérsejtet képes befogadni, mert a plazmája sem anti-A, sem anti-B ellenanyagot nem tartalmaz. A fentiek alapján régebben a 0 tulajdonságú személyeket „általános” véradónak, az AB tulajdonságú személyeket általános ,,kapónak" nevezték. Ez részben ma is igaz, de a táblázat másik oszlopában benne rejlik a magyarázat, hogy miért csak részben. Amikor vért adunk, akkor a levett vérben benne vannak a vörösvérsejtek, a vérlemezkék, a vérplazma. Ha ezt az úgynevezett ,,teljes” vért minden további beavatkozás nélkül beadjuk a betegnek, akkor már a plazma tulajdonságait is figyelembe kell venni, nevezetesen: ha 0 tulajdonságú teljes vért adunk, mondjuk, A tulajdonságú személynek, akkor a beteg szervezete befogadja a 0 tulajdonságú vörösvérsejteket, de a beadott vér plazmájában a lévő anti-A fehérje elpusztítja a beteg saját Atulajdonságú vörösvérsejtjeit. Napjainkban ennek megfelelően azt tartjuk, hogy mindenkinek, akinek szüksége van rá, elsődlegesen ugyanolyan tulajdonságú vért kell adni, mint amilyen a fő vércsoportja. Lehetnek viszont szükséghelyzetek, amikor mégis a régi szabályhoz fordulunk segítségért. Ma már lehetőség van arra, hogy speciális centrifugák segítségével a leadott teljes vérből szétválasszuk a plazmát, a vörösvérsejteket és az úgynevezett „határréteget”, amely a vérlemezkéket és a fehérvérsejteket tartalmazza. A vörösvérsejteket ezután még élettani sóoldattal meg kell „mosni” annak érdekében, hogy a vérplazma maradékait is eltávolítsuk. Az így elkészült oldat, amely csak 0 tulajdonságú vörösvérsejteket tartalmaz, már veszély nélkül adható be az A tulajdonságú betegnek akkor, ha nem áll rendelkezésre megfelelő A tulajdonságú vér (vörösvérsejt).

Hullámvasút a levegőben A lebegő madarak mindig csodálatot ébresztenek az emberben, mert szinte hihetetlen, hogy egyet­len szárnycsapás nélkül akár órákig keringhetnek odafönn a magasban. Ez a lenyűgöző teljesítmény elsősorban a légköri áramlatoknak köszönhető, amelyek a vitorlázó repülőgépek pilótái előtt is jól ismertek. Amikor a tenger felől fúj a szél, a lég­áramlat beleütközik a partvonalba, és felcsapódva folytatja útját. Ugyanez történik a szárazföldön is, ahol akár egy nagyobb domb vagy lombos erdő is eltérítheti a légtömegeket. Ezek a felemelkedő áramlatok sodorják magukkal a kiterjesztett szár­nyú, mozdulatlan madarakat. Aztán ott vannak még az önállóan felszálló lég­tömegek, a termikek. Hogyan keletkeznek? Nap­sütésben a talaj egyenetlenül melegszik, így a leve­gő sem marad tétlen felette: minél több meleget kap, annál jobban kitágul, majd a magasba emel­kedik. Először csak óriási levegőkémény keletke­zik, ezért a szakemberek sokáig azt gondolták, hogy a benne áramló levegő kéményhatása, a „hu­zat" emeli magasba a keringő madarat. C. Cone amerikai kutató és munkatársai vizsgálatai azon­ban kimutatták, hogy ilyenkor a felemelkedő me­leg légtömeg idővel elszakad a földfelszíntől, és olyan alakot vesz fel, mint egy autógumi. A víz­szintesen lebegő meleg gyűrű hideg levegőburkot visz magával, s ez szüntelenül körbeáramlik: a gyűrű belső felén felszáll, külső felén pedig leszáll. Az egész levegőgyűrű úgy emelkedik láthatatlanul gomolyogva, mintha csak"egy fekvő óriás pöfékelő pipájából szállna fel. Ebben a gyűrűben keringenek a madarak. Bár a siklórepülés következtében csavarvonal alakú pá­lyájukon egyre lejjebb süllyednek, a földről mégis úgy tűnik, hogy egyetlen szárnycsapás nélkül emelkednek. A jelenségben nincs semmi titok­zatos: a légkarika gyorsabban száll felfelé, mint ahogy a madár siklik lefelé. A tenger nagyszerű vitorlázó madarai, az albat­roszok napokig is képesek leszállás nélkül lebegni az óceán felett. Csodálatra méltó képességüket W. Jameson vizsgálta behatóan, és érdekes törvény­szerűséget állapított meg. Minthogy a tengeri szél egyre inkább lelassul a vízfelszín közelében a hul­lámok súrlódási ellenállása miatt, az albatrosz ezeket a sebességi „lépcsőfokokat" használja fel arra, hogy egyetlen felesleges mozdulat nélkül vi­torlázzon a levegőben. Rendszerint hátszélben úszva, meredeken kezdi meg süllyedését, így mire a vízfelszín közelébe ér, siklási sebessége rendkí­vül megnő. Ezt a mozgási energiát használja fel, hogy a szélben oldalt fordulva megkezdje kisebb meredekségű „felfutását". Minél magasabbra ér, annál sebesebb légrétegekkel találkozik, amelyek „felkarolják". Ezzel a módszerrel tehát nemcsak magasabbra jut a madár, hanem még sebesség­többletre is szert tesz, és újból kezdheti játékát a láthatatlan hullámvasúton.

Leleplezett örvények Az ártatlannak tűnő lebegő levegő sok bajt okoz a földfelszínen is. 1940-ben a Tacoma-szakadék feletti függőhíd egyszer csak félelmetes mozgásba kezdett. A karcsú hídtest mindössze egy tartós szélfuvallatban valóságos papírszalagként kígyó­zott a levegőben, aztán az acélkábelek hirtelen el­szakadtak, és a híd a mélybe zuhant. Ekkor jutott először a mérnökök eszébe, hogy elkészítsék a híd modelljét, és szélcsatornában vizsgálják, mi­ért szakadt le olyan erősségű szélben, amely mit sem árt más hidaknak. Az örvények meglepő „vallomást tettek". Bizonyos szélsebességnél ép­pen olyan ütemben szakadtak el a hídtól, mint amekkora a fémszerkezet saját rezgésszáma volt. így az apró lengések kitérése megsokszorosodott, s végül akkorára nőtt, hogy azt már az acél köte­gek sem tudták ellensúlyozni. A szélcsatornás modellkísérletek légörvényei szerint még a legegyszerűbb hengeres acéltartály is furcsa táncba kezd bizonyos erősségű szélben, minta hulahopp-karikát fűztek volna a derekára. Ha ez a „hastánc" meghatározott rezgésszámot ér el, könnyen bekövetkezhet a katasztrófa, mint ahogy az angliai Haydockban történt, ahol szinte papírpohárként gyűrődtek össze a szilárdnak vélt acéltartályok. Ma már tíz-húszemeletes épületeket sem ter­veznek anélkül, hogy ne vennék előbb szemügyre egy szélcsatornában a modellje körül kialakuló légáramlatokat. Az úgynevezett Monroe-jelenségnek ugyanis az a lényege, hogy ha nagy erejű szél ütközik az épületek tetejébe, akkor a légáramlat felfelé szóródik, így alul, a talaj felszínén szívóha­tású légörvényeket kelt. Ebből azután furcsa dol­gok származnak. A clevelandi Erieview-torony környékén például a szökőkutak egészen más irányba lövelltek a vízsugarukat, mint ahogyan a járókelők várták, és néha, csendes téli időben csak a torony tövében kerekedett hóvihar. Ezért ügyelnek a szakemberek a hajókémények­re is. A légörvények tanulmányozásának köszön­hető, hogy az óceánjáró hajók kéményei egyre rö­videbbek lesznek. Az elv ugyanis az, hogy a me­netszél a kémény körül alulról felfelé suhanva emeli a füstöt is a magasba. Nem engedi leszállni a hajókémény mögötti hátsó fedélzetre, hanem vízszintesen áramoltatja a tenger fölé. A légörvények tulajdonságait a sportban is fi­gyelembe veszik. Amikor az ugrósáncon lefelé száguld a síelő, óránként 140-180 kilométeres se­bességre is szert tehet, miközben ott táncolnak körülötte a lassító légörvények! Kanadai kutatók a szélcsatornát hívták segítségül, hátha az örvé­nyek eltüntetésével értékes másodperceket farag­hatnak le a siklási időből. Sikerült is a síelő szá­mára olyan testhelyzetet találniuk, amely több mint három százalékkal növeli a száguldó sebes­ségét - pusztán a visszahúzó légörvények megsze­lídítése révén.

Orrunk és az illatok Szinte hihetetlen, hogy még modern korunkban is mennyire keveset tudunk orrunk szagérzékelő me­chanizmusáról. A legutóbbi időkig a „kulcselmé­let" tűnt elfogadhatónak, amely szerint a különfé­le anyagok illatát aszerint ismerjük fel, hogy mole­kulájuk mérete és alakja beleillik-e pontosan egy neki megfelelő érzékelő azonos alakú üregébe -mint a kulcs a zárba. Ezt az elméletet először az 1990-es évek köze­pén Luca Turin angol kutatónő kérdőjelezte meg azon vizsgálatai alapján, amelyek során furcsa el­téréseket figyelt meg. Csaknem azonos alakú mo­lekulák szaga lényeges eltérő volt, más molekulák viszont - bár különböző alakúak voltak - hasonló szagúnak tűntek, és vibrációs frekvenciájuk is ugyanaz volt. Turin ennek alapján felvetette, hogy szaglósejtjeink talán inkább olyan műszerként dolgoznak, amelyek aszerint azonosítják a mole­kulákat, hogy milyen frekvenciával rezegnek az atomjaik. Nem volt világos, hogy ez az elmélet alkalmaz­ható-e a szaglószervünkre is, éppen ezért a kriti­kusok csak legyintettek rá. „Meglehetősen vázla­tos elképzelés volt" - ismeri el Turin. Most azon­ban Andrew Horsfield és munkatársai a londoni UCL Egyetemen számítógéppel modellezték, ho­gyan működhet orrunkban ez a rezgésalapú mole­kulaelemző. Eddig úgy vélték, hogy az orr az egyedi érzéke­lők széles választékát tartalmazza, és mindegyik egy-egy sajátos molekulatípusra válaszol. A külön­féle érzékelők a beléjük illeszkedő molekulák alapján különböző szagokról küldenek értesítést az agynak. Horsfield modelljében az érzékelőkön azonban érdekes „zsebek" vannak. Amikor egy szagmolekula - például egy ammónia - belesüllyed a zsebbe, akkor ennek a parányi tartálynak az oldalán arra késztet egy elektront, hogy átugorjon az ammóniamolekula fölött a zseb másik oldalá­ra. Az elektron eközben vibrálásra készteti a mo­lekula atomjait. „Úgy képzelhetjük el, hogy ugrása közben megpendíti a molekulát, mintha hegedű­húr volna" - magyarázza Horsfield. Modelljében az elektron csak akkor ugrik át, amikor olyan molekulák telepednek meg a recep­torban, amelyek egy bizonyos frekvenciával rezeg­nek. Amikor az elektron a zseb túlsó oldalára ér, egyúttal egy jelet indít el az agy felé a szagról. A kutatók számításai szerint, ha egy ammónia­molekula érkezik orrunkba, erről egy ezredmá­sodpercen belül kapunk értesítést agyunk révén. „Meglehetősen bonyolult mechanizmusnak lát­szik - jegyzi meg John Mitchell angol vegyész -, de a biológiában néha bonyolult mechanizmusok­ra van szükség". Most tehát két elmélet harcol egymással (a zár és a zseb). További kísérletekkel kell eldönteni, hogy melyik mechanizmus lép működésbe, ha pél­dául megszagolunk egy darab romlott húst vagy egy szál rózsát.

Édes álom? Ősidők óta próbál az ember magyarázatot találni az álmokra. A különböző kultúrákban, az ókori Egyip­tomban, a görögöknél, Rómában sokat foglalkoztak velük, nagy jelentőséget tulajdonítottak nekik, akár­csak a Biblia történetei. A jelenség megfejtése senkit sem hagy hidegen. Hiszen sokunkra tett már egy-egy álom mély hatást. Nehezen megmagyarázható élmény, amikor a visszatérő álom befolyásolja az ember közérzetét, eset­leg még döntéseit is. Éjjelenként az alvás során mint­egy másfél óra jut az álmokra, ez az időtartam is több szakaszra oszlik. A legtöbb álomra nem emlék­szünk, azok képeznek kivételt, melyek után felébre­dünk, valamiért a témájuk mélyen érint, és a felébre­déskor érzett erős érzelmek miatt bevésődnek. A leg­többször azonban az ébredéskor még élénken élő ké­pek gyorsan elmosódnak az emlékezetben. A külön­féle vallásos és babonás magyarázatok mellett a tu­domány is keresi a megfejtést. A 19. század tudósai arra a következtetésre jutottak, hogy az álom a külső hatások által kiváltott élettani reakció, részben a me­móriát tartja karban, részben a fantáziával áll kap­csolatban. Sigmund Freud elmélete szerint viszont az álom egyfajta út a tudattalanhoz. A tudati kont­roll részben felenged ilyenkor, „az álomnak valóban van értelme, és korántsem a szétmorzsolódott agyi tevékenység kifejeződése". A híres pszichiáter tanít­ványa, Jung szerint az álmok a komplexusok, vala­mint a személyes illetve a kollektív tudattalan kifeje­ződései szimbolikus formában. A szerepük a lelki egyensúly helyreállítása. A szakemberek minden felhalmozódott ismeret és kutatási eredmény dacára is elismerik, hogy egyértel­mű válasz ma sem létezik arra, mi is az álmok szere­pe. Ugyanakkor tény, hogy a pszichoszomatikus fo­lyamatokkal szoros az összefüggésük: ilyen eredetű testi-lelki bajoknál az álmok értelmezéséből követ­keztetni lehet a megbetegedés alapvető okára.

Zengő hangok Aki járt már Epidaurosz színházában, meglepve tapasztalhatta, hogy a körkörös orkhésztrán (görögül „a tánc helye") a leejtett pénzérme hangja a legfelső sorokban is hallható. A görög színházak építészeti fejlődése évszázadokon át tartott, de a színházépítés kiteljesedése Kr. e. 500-ra tehető. Ennek egyik remek példája az Akropolisz nyugati lejtőjén felépített Dionüszosz színház. A domb természetes lejtőjét kihasználva egymás fölött félkör alakban helyezték el a padsorokat, ahonnan hatezer ember figyelhette az előadást. Általában a nézőtér első sorai előtt terült el az orkhésztra, ahol a görög tragédiák kórusa helyezkedett el. Mögötte kissé kiemelkedett a színpad (a szkéné), amelyen a színészek maszkban játszották el a tragédiát. Az angol Sheffieldi Egyetem két kutatója, Jian Kang és Kalliopi Chourmouziadou nemrég számítógépes vizsgálatokkal próbálta felderíteni, hogyan viselkedtek a hanghullámok ebben a háromdimenziós térben. Hat görög és római színházat elemeztek, és azt találták, hogy a hangtani sajátosságok akkor javulnak, ha zártabb a színház, meredekebb az ülések sora, és magasabb a színpad. „A helyes arányok lehetővé tették a többszörös hangvisszaverődést a színpad és a nézőtér között, ami fokozta a hangerőt" - magyarázta Kang. Hát ezért hallhatjuk a pénzérme hangját Epidauroszban.

A pengeél titka Amikor Péter Paufler német kutató élesre állí­totta az elektronmikroszkópot, és a készülék képernyőjén megjelent a vizsgált 16. századi da­maszkuszi acélpenge metszete, nem akart hinni a szemének. Szénatomokból álló nanocsövek, sőt nanohuzalok nyomait látta. A damaszkuszi acélpengék a mai napig arról nevezetesek, hogy olyan élesek, még a hajszálat is kettéhasítják. Sokan kutatták már eddig is ezeknek a külön­leges szablyáknak a készítési módját, hogy fel­fedjék tartósságuk, rugalmasságuk és szívóssá­guk titkát. Annyi bizonyos, hogy Kr. u. 900 és 1750 között a damaszkuszi pengéket indiai acél­ból, ún. vucból kalapálták. Az acélról pedig tud­juk, minél többször lágyítják és tömörítik, annál nagyobb lesz a szakítószilárdsága. A pengét leg­alább 17-szer hajtogatták egymásra, majd a réte­geket összekalapálták, hogy még jobb tulajdon­ságú szablyát kapjanak. Azok a parányi nano­csövek, amelyeket a kutató felfedezett bennük, úgy erősítik a pengéket, mint a deszkába vert szögek. A nanocsövek ugyanis olyan parányi szénszálak, amelyeknek a keresztmetszetében csupán kb. 8-10 szénatom helyezkedik el kör­ben, s ezek a cső hosszában hatszög hálózatot alkotnak. A megoldás hasonló a modern, szénszál-erősítésű műanyagokéhoz, de a nanocsöves erősítés ezek szerint már a 16. századi pen­gékben is felfedezhető.

Vita a piramisbetonról A gizai piramisok részben betonból épültek? Ezt a húszéves vitát lobbantotta fel ismét Michei Barsoum amerikai kutató és két mun­katársa, miután elemeztek három kődarabot a Hufu (Kheopsz) piramisból. Azt találták, hogy két példány olyan alaktalan szilíciumtartalmú anyagot foglal magában, amely szerintük nem más, mint egyfajta betonból készült ragasztó, amely összetartja a piramis építőköveit. „Ez olyan beton, amely 4500 éve teljesíti felada­tát." Barsoum szerint Egyiptomban az épület­szerkezeteknek legalább a húsz százalékát épí­tették ennek az anyagnak a felhasználásával. Zahi Hawass, az Egyiptomi Legfelső Régészeti Tanács vezetője erős kritikával illeti ezt a ta­nulmányt: „Nem tudjuk, honnan erednek ezek a mintapéldányok. Sohasem adtunk engedélyt semmiféle ilyen kőzetdarabok begyűjtésére. Ez az elnyűtt elmélet csak reklámcélokból tűnik föl újból és újból." Először Joseph Davidovits vetette fel 1986-ban azt az elképzelést, hogy az egyiptomiak betont használtak a piramisok építéséhez. Barsoum most újraalkotta labora­tóriumában ezt a primitív betont. Előállítá­sához csupán mészkövet, kovaföldet, meszet és vizet használt - amivel az ókori egyiptomiak is rendelkeztek -, és állítása szerint olyan anya­got kapott, amely vetekszik a legerősebb mo­dern betonokkal.