Pletykás nőstények

[Szipi]

Pletykás nőstények

 

„Ha te vakargatod az én hátamat, én is vakargatom a te hátadat". Látszólag ez a legegyszerűbb szabály a társas kapcsolatok fenntartására a főemlősök között. Ahogy a csoport létszáma növekszik, egyre nehezebb számon tartani, ki a barát, és ki az ellenség. Az emberszabásúak és a majmok körében ez a kölcsönös ápolás a társas kapcsolatok kialakításának és megerősítésének egyik módja, de a csoport gyarapodásával túlságosan időigényessé válik. Ezen az alapon némelyik magatartáskutató arra a következtetésre jutott, hogy az ősember beszéde azért fejlődött ki, mert egyszerre több embert kellett hatékonyan „vakargatnia".

 

Két angol kutató, Karén McComb és Stuart Semple úgy járt utána ennek az elképzelésnek, hogy különféle tanulmányokból negyvenkettő főemlősfaj adatait elemezte. A közös ősök és a fajok hasonlóságának osztályozása alapján kimutatták, hogy a hívó kiáltások mennyisége és az ápolásra fordított idő annak megfelelően növekszik, ahogy a csoportok mérete gyarapodik. Például a calabari bagolyszemű makik csak kétféle hívást használnak, a bonobók viszont harmincnyolcat.

„Ez arról árulkodik, hogy a társas viselkedés alapjaihoz az üzenetváltás is hozzátartozik - magyarázza meg McComb. - Minél nagyobb a csoportban a hangok készlete, annál bonyolultabb társas kapcsolatokra képes az egyed."

Ez az elemzés remekül illik ahhoz az elmélethez, amelyet Robin Dunbar angol kutató állított

fel: ha a csoport mérete túlságosan naggyá válik, a kapcsolatok fenntartásához már nem elég a kölcsönös ápolás, hanem a hangok veszik át ugyanezt a szerepet. Persze hosszú út vezetett a főemlősök hangadásától az emberi nyelvig, de Dunbar fenntartja azt a nézetét, hogy a nyelv kifejlődésére ezért volt szükség: „Az emberi nyelv nem alakult ki hirtelen a semmiből, hanem apránként töltötte be azt a rést, amely a lazuló társas kapcsolatok nyomán keletkezett."

Patrik Lindenfors amerikai kutató még azt is megállapította, hogy a főemlősök agyának fejlődésében a nőstények játszanak fontosabb szerepet. Amikor megvizsgálta az agykéreg méretét a hímek és nőstények számának aránya szerint, arra a meglepő következtetésre jutott, hogy egy társas csoportban a nőstények számával együtt növekszik az agykéreg térfogata. Ez egybevág azzal az elképzeléssel, hogy a bonyolultabb társas kapcsolatokhoz nagyobb agyra van szükség, és ezekben a nőstények kapcsolatainak jut a döntő szerep.

Lindenfors szerint erre egyszerű a magyarázat: a hímek és a nőstények különböző okokból tartanak össze. „Amíg a nőstények csoportjai főként a környezeti feltételekhez alkalmazkodnak, a hímek egyszerűen oda mennek, ahol a nőstények vannak." Az emberszabású majmok nőstényei tehát sokkal „pletykásabbak", mint a hímek. Érdekes módon ez mintha az emberi társadalomban hasonlóan lenne.

[biohazard]

Nem az agyuk nagy hanem az agyuknak a beszédkészségért felelős része nagyobb ami miatt kisebb hely marad a tér-észlelésésrt felelős résznek. Ezért beszélnek többet és ezért nem találnak haza.

[Szipi]

ezért nem találnak haza.

ez nem igaz, mert amikor a kutyák is elmennek udvarolni, udvaroltatni, vagy csavarognak, akkor a nőstények mindig hazamennek, a fiúk tehetetlenül állnak és bolyonganak, úgy kell őket megkeresni. szipi

[Mr.Murder]

ez igaz. szegény kutyám lécel. én meg keresem. utána kergetem városhosszat hogy jöjjön már haza

[VkiCicuskája]

az én kutyám mindig haza jött magától és fiú volt csak már nincs +

[junkers93]

ez érdekes

[xyzzs]

A nőstény humanoid szerűségeknek tuti, hogy jobb a motoros beszédközpontjuk...Az, hogy melyik kutya talál haza, az függ a helyismerettől, a gépjárműforgalomból adódó problémákból, a sintér munkakedvétől...stb...

[ronii]

hát ez érdekes...