Radian

A Kárhozott elégiája

 

 

Csend, csak a csend ül lelkemen

Üresség végtelen mocskában süllyedek

Egyedül,holtan a mocsárban

Elmémen tudattalan homály van

Ki vagyok? S ki vagy te nekem?

Nem tudom, rég halott a lelkem.

 

Látlak,érezlek itt vagy velem

Bár már rég elhagytál kedvesem

Ó halál elragadtad tőlem őt

Az egyetlen percig szeretett nőt

Szeméből a láng kihunyt örökre

S teste lezuhant a márvány kövekre

 

De egy pillanatot adott nekem

Amíg éltető vérét magamhoz vettem

Egyszerre öleltem s öltem meg

Mit tettem, az förtelmes!

Ember lettem egy szemhunyásig

Bár tudtam bennem a halál tüze virágzik.

 

Éltem én,valaha,valamikor

Gyönyörű s szép idő volt

Tarka muskátlikkal teli kert

Hol szívem csókolt és ölelt

Más szemében láttam boldogságom

De ez mind elveszett,jött a halálom

 

Kertbe belépett egy sötét idegen

Halált hozott kézfogása hidegen

Elvette tőlem életem s örömem

S amit adott: halhatatlan gyötrelem

Éjszaka csak a végtelen éjszaka

S lelkem örökké körbefogja az éj szava.

 

Vérivó gyilkos lett belőlem

Csak életet vehetem el tőled

Mit tettem? Mit tettem én Istenem?

Hogy a halhatatlanság lett bilincsem

létemnek csak egyvalami vethet véget

A nap,mely fölkel és eléget.

 

A varjak gyermeke

 

Látod! ott nyugszik a nap domb mögött

Az a hely ahol szívembe magány költözött

Ültem és csak vártam valakire,valamire

De nem jött értem oda, senkise

Ismét,ismét mint oly sokszor egyedül voltam

S nem bíztam másban csak az alkonyban

 

Némán, lopva jött,nem késett el

A nappal nem váratta meg az éjjelt

Elhagyta az eget mert ez volt a sorsa,

Mint az én szerelmemé, lehullott a porba

Lehanyatlottak elgyengült sugári

S befeketültek tüzes virágai.

 

Gyászolóként terített gyászleplet az égre

Holdat és csillagokat takarta el véle

Lassú monoton zajjal mosta az eső arcomat

S fülembe a szél hozott ismeretlen zajokat

Szárnyak verdesése...Ó igen! ezt halottam

Egy sereg varjú repült felém rajokban.

 

Egy leszállt rám s én csak ültem

Mint lelketlen madárijesztő tűrtem

Néma villám tört ki a pillanatból

S tette világossá mi eddig sötét volt

Nyugodt halk világomból felocsúdtam

S rádöbbentem hogy eddig halott voltam

 

A fényár vakított, de megláttalak téged

Azt a jól ismert kecses sziluetted

Oly közel voltál, hogy szinte éreztelek

De mégis oly távol hogy el nem érhettelek

Hiába gázoltam a fekete virágok közé

Nem láthattam hogy ki is vagy többé

 

Már úgy érzem nem te hanem én távolodtam

Én, ki csak változni próbáltam

Ruhám megszaggatták a tövises virágok

És észre vettem hogy térden állok

Sok száznyi vágott szúrt seb,

Ezer és egy vérző gondolat

 

Ordítani próbáltam de hang nem jött torkomon

Felállni akartam de rózsabilincs lábamon

Lángolni felgyújtani az egész átkozott rétet

Utánad rohanni s kiáltani:Szeretlek!

Együtt újra és újra égni, szeretni akarok.

de nem megy, mert a varjak gyermeke vagyok.

 

 

Tessék itt egy versem hogy többen legyünk.