Radian

A Kárhozott elégiája Csend, csak a csend ül lelkemen Üresség végtelen mocskában süllyedek Egyedül,holtan a mocsárban Elmémen tudattalan homály van Ki vagyok? S ki vagy te nekem? Nem tudom, rég halott a lelkem. Látlak,érezlek itt vagy velem Bár már rég elhagytál kedvesem Ó halál elragadtad tőlem őt Az egyetlen percig szeretett nőt Szeméből a láng kihunyt örökre S teste lezuhant a márvány kövekre De egy pillanatot adott nekem Amíg éltető vérét magamhoz vettem Egyszerre öleltem s öltem meg Mit tettem, az förtelmes! Ember lettem egy szemhunyásig Bár tudtam bennem a halál tüze virágzik. Éltem én,valaha,valamikor Gyönyörű s szép idő volt Tarka muskátlikkal teli kert Hol szívem csókolt és ölelt Más szemében láttam boldogságom De ez mind elveszett,jött a halálom Kertbe belépett egy sötét idegen Halált hozott kézfogása hidegen Elvette tőlem életem s örömem S amit adott: halhatatlan gyötrelem Éjszaka csak a végtelen éjszaka S lelkem örökké körbefogja az éj szava. Vérivó gyilkos lett belőlem Csak életet vehetem el tőled Mit tettem? Mit tettem én Istenem? Hogy a halhatatlanság lett bilincsem létemnek csak egyvalami vethet véget A nap,mely fölkel és eléget.

A varjak gyermeke Látod! ott nyugszik a nap domb mögött Az a hely ahol szívembe magány költözött Ültem és csak vártam valakire,valamire De nem jött értem oda, senkise Ismét,ismét mint oly sokszor egyedül voltam S nem bíztam másban csak az alkonyban Némán, lopva jött,nem késett el A nappal nem váratta meg az éjjelt Elhagyta az eget mert ez volt a sorsa, Mint az én szerelmemé, lehullott a porba Lehanyatlottak elgyengült sugári S befeketültek tüzes virágai. Gyászolóként terített gyászleplet az égre Holdat és csillagokat takarta el véle Lassú monoton zajjal mosta az eső arcomat S fülembe a szél hozott ismeretlen zajokat Szárnyak verdesése...Ó igen! ezt halottam Egy sereg varjú repült felém rajokban. Egy leszállt rám s én csak ültem Mint lelketlen madárijesztő tűrtem Néma villám tört ki a pillanatból S tette világossá mi eddig sötét volt Nyugodt halk világomból felocsúdtam S rádöbbentem hogy eddig halott voltam A fényár vakított, de megláttalak téged Azt a jól ismert kecses sziluetted Oly közel voltál, hogy szinte éreztelek De mégis oly távol hogy el nem érhettelek Hiába gázoltam a fekete virágok közé Nem láthattam hogy ki is vagy többé Már úgy érzem nem te hanem én távolodtam Én, ki csak változni próbáltam Ruhám megszaggatták a tövises virágok És észre vettem hogy térden állok Sok száznyi vágott szúrt seb, Ezer és egy vérző gondolat Ordítani próbáltam de hang nem jött torkomon Felállni akartam de rózsabilincs lábamon Lángolni felgyújtani az egész átkozott rétet Utánad rohanni s kiáltani:Szeretlek! Együtt újra és újra égni, szeretni akarok. de nem megy, mert a varjak gyermeke vagyok. Tessék itt egy versem hogy többen legyünk.