navidad[X] Posted Július 4, 2008 Share Posted Július 4, 2008 Megmutatta a Naprendszer peremét a Voyager 2 A Voyager 2 űrszonda utazása a csillagközi űr felé meglepő betekintést nyújt a Naprendszer peremén uralkodó energiákba és mágneses erőkbe, valamint megerősíti, hogy naprendszerünk alakja némileg lapított. A Voyager 1 és a Voyager 2 kilövésük után 30 évvel is sugároznak vissza adatokat a Földre. Mindkét szonda átlépte a Naprendszer peremét, a lökéshullámot (termination shock), ahol a kifelé irányuló napszél összeütközik a csillagközi űr befelé tartó részecskéivel. Ez a perem veszi körül és zárja le a helioszférát, egy óriási buborékot, a Nap magnetoszféráját. "A kifelé áramló napszél megpróbálja felfújni ezt a buborékot, ellensúlyozva a beérkező csillagközi szél nyomását" - nyilatkozott a SPACE.com-nak Edward Stone fizikus, a Voyager projekt tudósa, aki a Kaliforniai Műszaki Egyetemen dolgozó kollégáival közösen publikált egy tanulmánysorozatot a Voyagerek felfedezéseiről a Nature július 3-i számában. A Voyager 2 a Naptól számított 11,2 milliárd kilométernél (76 CSE) érte el a Naprendszer déli határvonalát, míg a Voyager 1 ennél valamivel távolabb, 12,5 milliárd kilométernél (84 CSE) az északit. Ez alátámasztja azokat a korábbi feltevéseket, melyek szerint a helioszféra a déli területén laposabb mint az északin. Az aszimmetrikus alak oka egy csillagközi mágneses mezőben keresendő, ami jelenleg nagyobb nyomást fejt ki a déli területre, ez azonban 100.000 évente változik a mágneses mező turbulenciájának köszönhetően, magyarázta Stone. A Voyager 1 2004. decemberi áthaladását összehasonlítva a Voyager 2 2007. augusztusi áthaladásával lehetővé tette a tudósoknak, hogy megbizonyosodjanak róla, a második űrszonda valóban elhagyta a lökéshullámot és belépett a fejhullámba (heliosheath), a helioszféra külső rétegébe. A Voyager 2 jelenleg több működő műszerrel rendelkezik, mint testvére, melyek részletesebben mutatják be a lökéshullámot, amit valójában most tanulmányozhatnak első alkalommal, mondta John Richardson, a Voyager plazmafizikai műszerének főfelügyelője az MIT-n. A Voyager 1 plazmadetektora még a Szaturnusz melletti elhaladásakor tönkre ment, így a tudósok kénytelenek voltak megvárni a Voyager 2-t, hogy betekinthessenek a napszél energiájának sorsába, amikor az becsapódik a csillagközi űrbe. A napszél szuperszonikus sebességgel áramlik a Nap felől, hőmérséklete megközelítőleg 17540 Fahrenheit fok. A tudósok feltevése szerint a kifelé áramló részecskék egyidejűleg lassulnak le és hevülnek fel körülbelül 1,8 millió Fahrenheit fokra, a Voyager adatai alapján azonban kijelenthető, hogy a napszél hőmérséklete mindössze 180000 F fokot ér el a Naprendszer határmezsgyéjén. Richardson szerint a hiányzó energiát a csillagközi űrből érkező betolakodók veszik fel. A kívülről beáramló semleges atomok a fejhullámba érve energizálódnak, összesen 80 százalékát véve fel a napszél energiájának. A tudósoknak még ki kell bogozniuk ennek a jelentőségét, de emellett egy rejtély is magyarázatra vár. Miért lassul le a napszél a vártnál hamarabb, miért nem rohan neki a lökéshullámnak teljes erejéből? A kutatók azt gyanítják, hogy a részecskék már a csillagközi széllel való találkozásuk előtt kezdik elveszíteni energiájukat. Richardson adatai szerint a napszél 400 km/s sebessége 300 km/s-ra csökken még mielőtt elérné a lökéshullámot, a lökéshullámon túl pedig már jelentősen, 150km/s-ra esik vissza. Az eredeti küldetésüket bőven túlteljesítő Voyagerek folytatják magányos útjukat a végtelenbe, Stone szerint 5-7 év múlva érhetik el a csillagközi űrt, várhatóan az első adatokat a Voyager 1 fogja visszasugározni ebből a még ismeretlen közegből. Idézés Link to comment Share on other sites More sharing options...
Recommended Posts
Join the conversation
You can post now and register later. If you have an account, sign in now to post with your account.
Note: Your post will require moderator approval before it will be visible.