Amd, Az Örök Második

[Clark]

Harminchét éve, 1969-ben alapították az AMD-t, kissé elkésve. Legnagyobb riválisa, az Intel alig egy évvel korábban kezdte meg működését, de akkoriban egy év dollármilliárdokat számított. Az AMD közel négy évtizede küzd azért, hogy kikerüljön riválisa árnyékából, ami az utóbbi években sikerült is. Ma már a társaság terméke a viszonyítási alap.

 

Jerry Sanders nevéről az emberek többségének jó esetben semmi, rossz esetben egy macska elől futkározó egér rémlik fel. Bill Gates, Andy Groove, Steve Jobs, őket könnyű egy-egy céghez kötni, az AMD alapítóját viszont kevéssé ismerik Magyarországon. Pedig majdnem olyan érdekes figura, mint a felsorolt három együttvéve.

 

Késelés és színészet

 

Jerry Sanders manapság

 

Sanders eredetileg színész szeretett volna lenni, aztán egyetemista korában egy meccsről hazafelé tartva elkapta egy utcai banda, összeverték, eltörték az állkapcsát és a bordáit, egy konzervnyitóval szétvagdosták az arcát, végül belegyömöszölték egy kukába. Felépült, de átszabott arcát látva le kellett mondani a színészi álmairól, így inkább mérnöknek állt. Pár állomás után a Fairchildnál kötött ki, ugyanannál a cégnél, ahol akkoriban az Intel alapítói, Robert Noyce és Gordon Moore is dolgoztak. Sőt, nagyjából ugyanakkor hagyták el a vállalatot, csak Sanders saját útját járva inkább önálló vállalkozásba kezdett. Az alapítók sokáig gondban voltak a névválasztással, a legtöbb ötletet már korábban levédték, így végül a lista 17. helyén szereplő Advanced Micro Devices-t fogadták el. Megszületett az AMD.

 

Az indításhoz tőkére volt szükség, de kevés támogató akadt: a többség szerint az Intel már megelőzte őket, még egy ilyen társaságot nem képes eltartani a piac. Az AMD születése pillanatától az Intel árnyékában volt kénytelen létezni.

 

Végül – épp az Intel egyik alapítójának, Robert Noyce-nak köszönhetően – összejött a szükséges másfélmillió dollár, felépíthették a gyárat. Már az első években kiderült, hogy a társaság képtelen egymaga kifejleszteni és időben legyártani a termékeket, így megkezdődött a másolásos hadművelet: az AMD más cégek nyomtatott áramköreit koppintotta, gyorsította, majd gyártotta le. Ezek a csipek megfeleltek a hadsereg elvárásainak is, hiszen többnyire jobb volt a minőségük, mint az eredeti termékeknek, így Sanders többszörös áron adott túl az áramkörökön. Az agresszív terjeszkedésnek hála a társaság két évvel az alapítása után, 1970-ben már 1,3 millió dolláros bevétellel zárta az évet, a termékpaletta és az alkalmazottak száma folyamatosan nőtt, egy évvel később pedig közel négyszeresre emelkedett a bevétel.

 

Segít az IBM

 

Sanders imádnivaló vállalatvezetőként vált híressé, ismert mondása szerint az első az alkalmazott, második a termék, és csak ezután következik a profit. Jellemző módon csak legvégső esetben rúgta ki dolgozóit. Amikor rosszabbul ment a cégnek, inkább túlórát rendelt el, hogy előbb elkészüljön a következő termék, amitől az eredmények javulását várták. Dolgozóit folyamatosan motiválta. A hetvenes évek végén bejelentette: ha a vállalatnak sikerült elérnie a kitűzött célokat, a kor álomautóját, egy Chevrolet Corvette-et sorsol ki az alkalmazottak között. Hogy emlékezesse beosztottait a felajánlásra, az autót kiállítatta a cég bejárata előtt. Közben persze magára is költött, amikor meghallotta, hogy a Fairchild igazgatója egy Rolls-Royce-szal jár, vásárolt magának a cég pénzén egy újabb modellt, ugyanattól a gyártól.

 

Ekkortájt került sor az első komolyabb összetűzésre is, az Intelt ugyanis egyre jobban zavarta, hogy az AMD folyamatosan engedély nélkül másolja a fáradságos munkával kifejlesztett termékeket. Hosszú tárgyalások kezdődtek, végül Sandersnek sikerült kicsikarnia egy licencmegállapodást konkurenséből: ennek értelmében már engedéllyel koppinthatták az Intel 8085-ös processzorát. A jó megállapodásoknak és szerződéseknek hála a társaság 1979-re úgy érte el a százmilliós, 1980-ra pedig 225 millió dolláros éves bevételt, hogy semmi korszakalkotót nem tett le az asztalra.

 

De az igazi áttörést az IBM-nek köszönheti a cég. Amikor az óriás processzort keresett első személyi számítógépéhez (mely az összes pc ősatyja, ősanyja és egysejtűje), volt egy kikötése: csak olyan terméket vásárol meg, amit több cég is gyárt egyszerre. Az Intelnek volt egy megfelelő processzora, de a kikötés miatt kénytelen volt megosztani a 8086-os és 8088-as processzor licencét az AMD-vel.

 

Sötét szobában

 

Chevrolet Corvette 1977

 

Az AMD ekkortól alapértelmezettnek vette, hogy bármikor lemásolhatja az Intel termékeit, ami egyre jobban bosszantotta a nagyobbik gyártó vezetőségét. Nem segített a helyzeten az sem, hogy Sanders minden alkalmat megragadott, hogy kifejtse, milyen zseniális szerződést kötött, az Intel pedig mennyire ostoba volt, hogy belement ebbe a számukra előnytelen megállapodásba. A 286-os modellt még minden gond nélkül lemásolták, sőt, jóval nagyobb órajelet értek el, mint az Intel ugyanezzel a típussal. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor az AMD elkezdte gyártani a modellt, akkor az Intel már a 386-osokat árulta. Az Intelnek pedig esze ágában sem volt átadni ennek a modellnek a licencét: semmisnek nyilvánította a korábbi megállapodást, és megtiltotta az AMD-nek, hogy 386-os klónokat készítsen.

 

A kisebbik gyártó viszont felhatalmazva érezte magát a processzor gyártására, így a kész tervek híján kénytelen volt hozott anyagból dolgozni. Négy év várakozás után Sanders összegyűjtötte a nyilvános dokumentumokat, meg egy csomó mérnököt, bezárta őket egy szobába, és kiadta az utasítást: két év alatt készítsék el az eredeti 386-ossal teljesen kompatibilis processzort. A mérnökök napi 12 órát dolgoztak a sötét szobában, így másfél év alatt elkészültek a tervek, nyolc nappal később pedig legördültek az első AMD 386-os processzorok a gyártósorról. Öt év késésben voltak.

 

A fejlesztés részletei titkosak maradtak, ahhoz a véletlenek elképesztő összjátékára volt szükség, hogy az Intel tudomást szerezzen a lemásolt 386-os processzor részleteiről. Nem sokkal a tömeggyártás megkezdése előtt az AMD egyik alkalmazottja Kaliforniába érkezett, hogy bemutatót tartson a vállalat vezetősége előtt az új termékről. Pár dokumentumot azonban az austini központban felejtett, ezeket egy futárszolgálat szállította Mike Webb után. A szálloda vendége volt ugyanebben az időpontban egy másik Mike Webb, az Intel egy alkalmazottja. A csomag természetesen célt tévesztett, az Intel pedig ment a bíróságra.

 

Hosszú jogi procedúra következett, aminek a végén a kaliforniai bíróság kártérítés megfizetésére kötelezte az Intelt a korábbi szerződés megszegése miatt, de az AMD így is csak 1991-ben tudta piacra dobni a 386-ost. A következő bírósági ügyek során pontosították a játékszabályokat: az AMD használhatja az Intel eredeti mikrokódját, de már nem másolhatta le egy az egyben riválisa termékeit.

 

Az Intel nyomában

 

A 286-oshoz hasonlóan a 386-os processzort is továbbfejlesztette az AMD, az Intel 33 megahertze helyett egészen 40-ig járatta a szériát. A modell sikeres lett, hiszen olcsóbb volt, mint az Intel processzora, ennek megfelelően kevesebb mint egy év alatt sikerült egymillió darabot eladni a 386-osból, és összesen tízmilliót vásároltak belőle életciklusa során. Ez szép siker volt, még úgy is, hogy az Intel negyvenmilliót értékesített ugyanebből a modellből.

 

A verseny nem volt kiélezett, az AMD csak az Intel asztaláról leeső morzsákat csipegette, hiszen amikor elkezdtek felfutni a 386-osok eladásai, a nagyobbik gyártó már javában a 486-osokat árulta. Persze az AMD tovább folytatta a másolást, négyéves késéssel ugyan, de előállt saját 486-os klónjával. A számítástechnika ekkorra azonban már széles tömegek szórakozásává vált, a folyamatos lépéshátrány már rövidtávon is erősen visszavethette az eladásokat, ráadásul az Intel megint perelt. Újabb megállapodás született, a 486-os volt az utolsó másolt processzor, a következő generációt már egyedül készítette el az AMD.

 

„Amikor elkezdtük gyártani a 386-osokat, hat év volt a hátrányunk”, mondta annak idején Drew Dutton, a társaság egyik marketingmenedzsere. „A 486-ossal már csak négyéves késében voltunk, míg a K5-össel két évre olvad a hátrányunk az Intellel szemben” - lelkesedett a szakember.

 

Nehéz kezdetek

 

 

Bár a K5-ös sok szempontból bukásnak számított, ez a társaság egyik legfontosabb processzora, hiszen viszonylagos sikertelensége ellenére is bebizonyította, hogy az AMD egymagában is képes processzort építeni. A K5-ös inkább emlékezetett a Pentium Próra, mint a hagyományos Pentiumokra, belső felépítését tekintve csökkentett utasításkészletű, tehát RISC processzorról volt. Ebben az időszakban azonban már a kétéves késés is soknak számított, ráadásul a processzor lebegőpontos teljesítménye is elmaradt a várttól, így kevesen vásárolták a terméket. Az AMD ennél a szériánál vezette be a „K” előtagot. A betű a kriptonitot jelöli, az egyetlen anyagot, ami képes elpusztítani Supermant. Nem nehéz kitalálni, hogy kit szimbolizál az alsógatyás.

 

Az AMD a következő években a gyilkos kőzet tökéletesítésén dolgozott, egyre nagyobb sikerrel. Még egy bukást nem engedhetett meg magának a társaság, a K5-ös a tartalékok jelentős részét elvitte, így a K6-ossal biztosra kellett menniük. Épp tíz éve, 1996-ban vásárolták fel az apró, de innovatív megoldásokról híres indiai NexGent, így házon belülre került annak legújabb fejlesztése, az Nx686-os. A NexGennél számos olyan mérnök dolgozott, aki korábban az Intelnél állt alkalmazásban, így közvetve bár, de a társaság legerősebb konkurenciáját segítette, amikor hagyta elmenni értékes dolgozóit. Hogy ezek a mérnökök tudtak valamit, azt bizonyította az Nx686-osra épülő K6-os processzorok piaci sikere. Ez a termék már a szintén 1997-ben megjelent Pentium II-es ellenfele lett: az AMD beérte az Intelt.

 

Az Nx686-oshoz csak pár ponton nyúltak hozzá az AMD mérnökei, de főleg ezeknek köszönheti piaci sikereit a K6: koprocesszort adtak a maghoz, és kompatibilissé tették a Pentiumos alaplapokkal, így a felhasználók úgy jutottak hozzá Pentium II-es teljesítményhez, hogy nem kellett lecserélniük az alaplapjaikat. Bár ez a sorozat (főleg az 1998-ban megjelent K6-2-nek és az 1999-es K6-3-nak köszönhetően) már közel olyan erős volt, mint közvetlen konkurense, a Pentium II-es, képtelen volt megszerezni az elsőséget. Ugyanakkor olcsó volt, és az első időkben leginkább az jelentette a problémát, hogy az AMD képtelen eleget gyártani a szériából.

 

A megváltó

 

Aztán 1999-ben piacra kerültek az első K7-esek, az Athlonok, és valami megváltozott: kiderült, hogy az Intel tényleg legyőzhető. Az Athlonok akkoriban a világ legerősebb x86-os processzorainak számítottak. A csip tervezésében fontos szerep jutott az Alpha mérnökeinek, akik jellemzően képtelenek voltak lassú processzorokat tervezni. Az Athlonok óriási sikert arattak, hiszen olcsón nyújtottak remek teljesítményt. Az architektúra sikerességét mutatja, hogy nem csak az 1999-ben megjelent Pentium III-at, hanem annak 2000-ben érkező utódját, a Pentium 4-et is könnyedén legyőzte a legtöbb teljesítménytesztben az Athlon. Ez a processzor volt az AMD legsikeresebb terméke a közel tíz évvel korábbi 386 DX-40 óta.

 

A K7-es gyártása kisebb változtatásokkal négy évig kitartott, 2003-ra azonban már érezni lehetett, hogy kezd kifogyni a szusz az architektúrából. A Pentium 4-esek kezdeti gyengesége eltűnni látszott, néhány átalakításnak és az órajel növelésének hála az Intel processzora folyamatosan dolgozta le hátrányát az Athlonnal szemben. A K7-esek utolsó generációja már csak nevében vette fel a harcot konkurense ellen, hiszen amíg egy Athlon XP 2000+ a legtöbb esetben gyorsabb volt, mint egy két gigahertzes Pentium 4-es, az Athlon XP 3200+ processzor teljesítménye már elmaradt a 3,2 gigahertzes Pentiumétól.

 

Az új remény

 

 

Egy pillanattal azelőtt, hogy kifulladt volna az Athlon XP, megjelent az Athlon 64-es, ami bizonyos szempontból végképp eldöntötte a meccset: az új processzorok, a K8-asok ereje hosszú időre bevéste a felhasználók agyába, hogy az AMD gyorsabb processzorokat gyárt, mint az Intel. Az elmúlt három évben a nagyobbik gyártó nem tudott olyan terméket a piacra dobni, ami legyőzte volna az Athlon 64-eseket, ráadásul az AMD nem csak erejével, hanem újításaival is megelőzte vetélytársát.

 

Ebben a processzorban mutatkozott be a 64 bites utasításkészlet, ami az otthoni számítógépek sebességében nem jelentett komoly előrelépést, a nagyközönségnek azonban jelentős marketingértékkel bírt. Presztízsszempontból pedig óriási volt annak a jelentősége, hogy az Athlon 64-esek elterjedésének hála az Intel kénytelen volt szégyenszemre az AMD 64 bites utasításkészletét lemásolni, pár éves késéssel.

 

Az AMD sokat köszönhet ennek az architektúrának, hiszen a K8-asra épülő szervercsipek, az Opteronok is egyre nagyobb szeletet hasítanak ki maguknak abból a piacról, amelyiken korábban az Intel, az IBM és a Sun osztozott. Ez utóbbi cég 2003 óta Opteronra épülő számítógépeket is fejleszt és forgalmaz. Az Athlon 64-esekkel érkeztek meg az AMD első kétmagos processzorai, az Athlon 64 X2-k, valamint az új Opteronok is, ezekkel a termékekkel újra megelőzte riválisát a kisebbik processzorgyártó.

 

A K8-asok sikerének hála a felhasználóknak fel sem tűnik, hogy az AMD processzorai igencsak megdrágultak az utóbbi években. Az Intel a Pentium 4-es és Pentium D sorozattal képtelen felvenni a harcot az Athlonokkal, így agresszív árpolitikát folytatva folyamatosan aláígér a konkurenciának. Az AMD-t viszont kevéssé aggasztja a lépés, hiszen még a stabilan magas árak mellett is elad mindent, amit csak legyárt. A gondot pont ez jelenti, továbbra is kevés üzem áll a cég rendelkezésére, és ezek 150 százalékos leterheltség mellett sem tudják kielégíteni a piaci igényeket.

 

Sanders nyugdíjban

 

Héctor Ruiz

 

Jerry Sanders időközben visszavonult, és különféle partikon, a kezében pezsgőspoharat szorongatva nézhette végig, ahogy Héctor Ruiz sikerre vitte az Athlon 64-et. A mexikói születésű igazgató 2000-ben érkezett az AMD-hez, két évvel később pedig a vezérigazgatói tisztséget is átvette Sanderstől.

 

A társaság biztos alapról vág neki a következő éveknek. Piaci részesedése húsz százalék fölötti, ami bár elmarad a 2001-es 27 százaléktól, az eredmény stabil növekedést mutat. A befektetők is bíznak a társaságban, az elmúlt négy évben három-négyszer olyan jól nőtt az AMD-papírok árfolyama, mint az Intel részvényeié. Bár a cég 15 milliárd dolláros piaci értéke alig hetede az Intelének, a bevételek negyedévről negyedévre erőteljesen nőnek.

 

A jövőt illetően nagy a titkolózás. Pár hónapon belül érkezik az Athlon 64-ek némileg frissített verziója, de ezek nem feltétlenül lesznek gyorsabbak a mai modelleknél. Pletykákat már lehet olvasni a rejtélyes K8L-ről, a szériáról viszont csak annyit lehet tudni, hogy lesz. Valamikor. Mindenesetre vége a sétagaloppnak, mert az Intel visszavág: kihátrál a zsákutcából, amibe a Pentium 4-essel mászott bele, és visszatér a gyökerekhez. Az idén megjelenő új inteles processzorgeneráció felépítése leginkább a Pentium II-esekére emlékeztet, az ígéretek szerint ezek gyorsabbak és a fogyasztást tekintve is jobbak lesznek, mint az Athlon 64-esek. Akár igaz, akár nem, már az Intel hasonlítja magát az AMD-hez, és nem fordítva. Az AMD közel négy évtized után kimászott nagyobb társa árnyékából.

 

Forrás:index.hu