INTERJÚ. Lothar Matthäus: Ha a helyzet rákényszerít, emelt fővel távozom a kapitányi posztról
Ellenszélben nehéz jól dolgozni
Az alábbi interjú akkor lenne igazán friss, szikrázóan ropogós, ha Tirolban, valamelyik napsütötte meredek lankáján készült volna, az Alberto Tomba-szerűen lesikló Lothar Matthäus árnyékában suhanva. Ott, a hó és a vidámság birodalmában nekiszegezhettük volna a kérdést a szlalomozó szövetségi kapitánynak: milyen érzés megint munkanélkülinek lenni? Hogy mit válaszolt volna erre, az nagyjából sejthető. Az alábbi beszélgetés azonban még az óévben készült – Lothar Matthäus nyugodtan nézett a viharos napok elébe.
Nem könnyű az élet, különösen, ha az ember a magyar válogatottat irányítja: néha még az örök optimista Lothar Matthäus is elszörnyülködött…
Az arcán ott volt a szokásos kesernyés mosoly, s már mondta is: nem az ő sorsa a fontos, hanem a magyar labdarúgásé. Hát igen. Sokszor hallottuk ezt az egykori aranylabdástól, s valljuk be, megtisztelő, hogy ennyire fontos neki a mi kedvenc, ám igencsak tönkretett sportágunk. Mondhatják erre: annyi pénzért, amennyit ő nálunk megkeresett, lehet is lelkes. Lothar Matthäus nagyjából háromszázmillió forintba került nekünk az elmúlt két esztendőben, de sajnos vele sem léptünk előre.
Kérdés, mi lesz ezután, mi lesz 2006-ban a magyar futballal?
Egyelőre csak annyi biztos: szövetségi kapitányunk már nincs, a német szakembernek december 31-vel lejárt a szerződése. Ha normális futballközegben élnénk, akkor most arról beszélgetnénk Lothar Matthäusz-szal, miként élte meg a búcsút, illetve miként fogadta, hogy újra neki szavaztak bizalmat.
De nem… Egyelőre nincs döntés, így a kapitány nyugodtan síelhetett karácsonytól és újévtől ihletetten Tirolban. A vidám lesiklások előtt azonban mondott egyet és mást.
Lothar Matthaus, az új kapitányCsak a szurkolók álltak a csapat mellé
– Kérdezném itt a sokat emlegetett szerződéséről, a több tíz milliós jutalékairól, a telefonszámlájáról, a beépített szekrényeiről, a kandallójáról, a barokk stílusú hokedlijáról, ám alighanem rossz helyre címezném mindezt, hiszen azoknak kellene erről a sok pénzről, jólétről beszámolniuk, akik megegyeztek önnel.
– Eddig sem nyilatkoztam a szerződésemről, ami publikus volt, azt elmondtam, úgyhogy azt javaslom, a futballról beszélgessünk – mondta Lothar Matthäus. – Cseréljünk eszmét például arról, hogy a szurkolók egyértelműen a válogatott mellé álltak, sőt, ez a mondat úgy helyes: csak a szurkolók álltak a nemzeti csapat mellé.
– Értem én, hogy nem akar részese lenni a magyar futballban zajló hatalmi harcnak, de tetszik, nem tetszik, nemcsak belesodródott, hanem akarva-akaratlanul gyakorlatilag főszerepet játszik benne. Mára még inkább lejáratódott a sportág: lassan már mindenki haragszik mindenkire, s ilyen légkörben bizony nem egyszerű arról beszélgetni, hogyan és miért kaptunk ki az amerikai túrán Mexikótól, vagy győztük le éppen magabiztos játékkal, nagy közönségsikert aratva Antigua és Barbuda csapatát.
– A magyar futballban állandó ellenszél fúj. De kezdem megszokni, és ahogy már mondtam: minél inkább támadnak, annál többet mosolygok rajta. Nem szeretném minősíteni a színfalak mögött zajló eseményeket, és ahogyan talán észrevették, igyekszem háttérben maradni, megvárni, mit döntenek rólam. A véleményem, persze, megvan. Az újságokat csak a szenzációgyártás érdekli, a cikkek nagy része a negatívumokkal foglalkozik, pedig a fejlődés szemmel látható.
– Már megbocsásson, de… Milyen fejlődésre gondol?
– A válogatott csapatéra. Mondtam az előbb: ezt csak a szurkolók vették észre.
Még további két év kellene a sikerekhez
– Minden megítélés kérdése. Amit ön fejlődésként él meg, az másoknak visszaesést jelent, és a számokkal aligha lehet vitatkozni. A válogatottunk elbukott a világbajnoki selejtezőkön, hetvennegyedik a világranglistán. Ezek után miként beszélhetnénk előrelépésről?
– Két évet dolgoztam Magyarországon, és ezalatt megismertem azokat a játékosokat, akikkel elérhetjük a céljainkat. Ha úgy döntenek a szövetség vezetői, hogy továbbra is én irányítom a válogatottat, kijelölöm azt a huszonhat-huszonnyolc tagú keretet, amellyel bátran nekivághatunk az előttünk álló izgalmas feladatoknak. A célom egyértelmű, minden posztra két-három közel hasonló képességű labdarúgót jelölni, hogy ne legyünk gyengébbek valamilyen sérülés, vagy eltiltás esetén. Írja csak le nyugodtan, megvannak a jelöltjeim, tudom, kikkel lehetek majd sikeres magyar kapitány.
– A sikeren, gondolom, a kétezer-nyolcas Európa-bajnoki döntőbe való bejutást érti.
– Természetesen.
– Szép terv, csakhogy ugyanezt mondta a kinevezésekor is: ott leszünk a kétezer-hatos világbajnokságon.
– Ez a csapat még nem érett meg egy ilyen nagy világversenyre. Játékosaim, hogyan is mondjam, túlságosan naivak voltak ahhoz, hogy döntő szituációkban győzhessenek. Egyértelmű, időre van még szükség, amíg a tehetséges, sokra hivatott magyar játékosok valóban képesek lesznek a nagy sikerekre. Nem győzöm hangsúlyozni: a keret már megvan, és ha két évig folyamatosan együtt dolgozunk ezekkel a játékosokkal, állítom, elérhetjük a céljainkat. De nehogy azt higgye, mindez csak üres szólam, puszta igérgetés. Pontos képem van a magyar labdarúgókról, a csapatoknál zajló munkáról. Itt van előttem a francia példa. Kérdezem én: hol tartottak a franciák a kilencvenes évek elején? Sehol. És tessék, a gondosan felnevelt ifjú generáció tagjai 1998-ban világbajnoki, 2000-ben pedig Európa-bajnoki címet nyertek. A magyar válogatottnak még korai lett volna a kétezer-hatos világbajnokság, de újabb két év múlva…
– Ne is folytassa! A pozitív gondolkodása továbbra is lenyűgöző.
– Valamit azért tisztázzunk. Ne rajtam kérjék számon húsz év kudarcait, a korábbi világ- és Európa-bajnoki-selejtezőkön elszenvedett súlyos vereségeket. Nézzék már meg, könyörgöm, mi történt itt futball címszó alatt az elmúlt években, évtizedekben, hány és hány generáció nőtt fel úgy, hogy csak kudarcélményben volt része. A magyar futball jövőjéről van most szó, úgyhogy még egyszer, utoljára elmondom: ébredjenek már fel!
– Jó, de kik?
– Mondtam már, hogy állandó ellenszél fúj a magyar futballban, úgyhogy elsősorban azok ébredjenek fel, akik mindezt gerjesztik.
– Például az önt és az ön köreit kritizáló ligaelnök, Kisteleki István?
– Tudom, annak örülne, ha minősíthetetlen jelzőkkel illetném az urat, de azért sem mondok semmit. Ő bizonyára tudja, mit miért csinál, engem nem tud becsapni. A pénzről szól minden. Pénzről és pozícióról. A többi csak süket duma.
– Két éve volt szerencsém látni, amikor a Kempinski Szállóban előlépett a paraván mögül, kipihenten, elegánsan, jókedvűen, bizakodva. Akkor aligha sejtette, hogy a luxushotelből egyenesen mocsárba lép majd.
– Ugyan már! Azért, mert hatalmi harc folyik, a játékot még nem rontották el. Az ön által is említett közgyűlés előtt azt nyilatkoztam, győzzön a futball, és érjen véget a hangulatkeltés. Ennyi negatív gondolatot soha, sehol nem hallottam, mint Magyarországon. Szégyen az, ami itt történik, de nekem tiszta a lelkiismeretem. Biztosan hibáztam én is a két év alatt, de dolgoztam becsülettel, és ne felejtse el, talán volt részem abban, hogy játszottunk Brazíliával, Argentínával, Franciaországgal, Németországgal. Az elmúlt két esztendőben sok magyar futballista szerződött külföldre, került erős bajnokságba, és mindezt azzal érték el, hogy én lehetőséget adtam nekik a válogatottban. Ha a helyzet rákényszerít, emelt fővel távozom a kapitányi posztról.
– És ha valami csoda folytán egyszer úgy döntenek a vezetők, hogy folytathatja, esetleg szerződéshosszabbítást ajánlanak önnek, hogyan tud majd itt tovább dolgozni?
– Úgy, hogy nem érdekelnek a károgók, a pesszimisták, az irigyek. Csak a csapat érdekel, a magyar válogatott, amely erős lesz. Van Gera Zoltánunk, Böőr Zoltánunk, Király Gáborunk, Torghelle Sándorunk, Bodnár Lászlónk, Juhász Rolandunk, Hajnal Tamásunk, és persze jönnek a fiatalok, akikkel már határozottan számolok. Tőzsér Dániel, Feczesin Róbert és még sorolhatnám. Az sem zavar majd, ha egy klub, mondjuk a Debrecen vezetősége nem engedi el az edzőtáborba a játékosait, ehelyett valamilyen kispályás uli-buli meccsen szerepelnek a fiúk. Mert tudom, hogy ez történt, amikor Amerikában voltunk. Ha nekik csak ennyit jelent a válogatott, ám legyen. Azt is írja le, ha Antigua és Barbuda, amelynek a válogatottja számomra sem volt álomellenfél, újra megmérkőzik velünk, hát állunk elébe. Mert Magyarországon Brazília sem volt jó ellenfélnek. A brazilok túl jók, Antigua és Barbuda csapata pedig legyintésre sem érdemes. Hát ezért mondom én: állandó ellenszélben kell eredményesnek lenni. Kinek jó ez, mondja meg?
Forrás: Nemzetisport.hu
